A debreceni Nagytemplom előtt egyik reggel meglátok egy nőt és egy férfit, s a szememet nem tudom levenni róluk, olyan szépek. Pontosabban szólva nem ők maguk, külön-külön szépek, hanem együtt, ahogy ők: vannak. A nő a télire bedeszkázott szökőkút mellett ül egy padon, a férfi pedig mögötte áll, és fésüli. Milyen gyöngéden fésüli, ezt figyelem. Milyen finoman. Közelebb megyek hozzájuk, s úgy teszek, mintha az okostelefonomon nézegetném a levelezésemet. Ez a trükk be szokott jönni. Így senki nem veszi észre, hogy jegyzetelek. Én dolgozom, míg ők, akár az egykedvű, fázós, városi verebek, fagyoskodva tollászkodnak.

Hajléktalanok. Életvitelszerű kószák. Akik hazánk hűbérurai szemében pusztán „elkövetők”: új földbirtokos rendünk nyugalmának megzavarására alkalmas effektek. Persze a nő mosdatlan és csipás. A férfi szakállas és borzas. Nem vagyok álszent, azt a koszos női hajat én meg nem fognám, de olyan rendeletet sem írnék ám e nő ellen soha, amilyet a minap Debrecen városa elfogadott.

A közgyűlés bólogatójánosai megszavazták, hogy „indokolt kijelölni azokat a közterületeket, ahol jogellenesnek minősül az életvitelszerű tartózkodás”.

Ezt szép magyarsággal úgy magyarázták, hogy „nem szerencsés, ha erre az életvitelszerű tartózkodásra és az ezzel szükségszerűen együtt járó nem kívánatos következményeikre a város frekventáltabb, turisztikailag látogatottabb, a kifejezetten pihenésre, kikapcsolódásra, felüdülésre szolgáló helyein vagy köznevelési, egészségügyi-, gyermekjóléti és gyermekvédelmi intézmények, kulturális- és sportlétesítmények környezetében kerül sor”.

Nem szerencsés? Nocsak. Az sem szerencsés amúgy, hogy új földesuraink nem emberségesek – s még csak fogalmazni sem képesek magyarul.

Pedig az a két életvitelszerű kósza azon a hideg padon nem zavar sok vizet, s ahogyan az a toprongyos férfi azt a gubancos nőt fésüli, abban van emberség és szeretet. Ahogyan baljával megfog egy tincset, s jobbjával óvatosan kifésüli. A nő feje közben meg-megrándul: akad a fésű, beleakad ebbe-abba. Közel vagyok, hallom, miről beszélnek. A nő azt mondja, hogy három nappal azelőtt ivott egy jó, forró feketét. Szóba kerül egy Gyuri nevű pasas, aki nadrágot ígért ingyen, s beszélgetnek Árpiról, aki lóg nekik háromszáz forinttal. Aztán azt mondja a nő, hogy a Piac utcai kirakodóvásárban látott egy szép sálat. Mire a férfi bölcsen hallgat.

Holott azt a sálat sietve meg kellene venned a nőnek, barátom, ezt dünnyögöm magam elé. Hiszen a rendelet hatályba lép, és az életvitelszerűek mehetnek, amerre látnak. A frekventált létből az efféle tollászkodók ki vannak zárva, s minő szerencse, hogy földesurainkat az év vége jókedvükben találta: különben a bűnös lelkek kaphattak volna botütést is, nem csak kiűzettetést.

S minő szerencse az is, hogy kétezer évvel ezelőtt Betlehem elöljárósága az életvitelszerűen nem Betlehemben élő személyeknek a szülést nem tiltotta meg. Elvégre kétezer éve azon a településen megszállt egy szakállas, borzas férfi a mosdatlan, csipás jegyesével, de csak istállóban jutott hely nekik. Állatok között. És ott megszült a nő, s kicsijével napokig istállóban feküdt. Nem lett volna szerencsés, ha Betlehemben a kószáknak megtiltják az istállóban fekvést. S az sem lett volna szerencsés, ha az a nő nem szül istenfiút. Hiszen ma este ki hozna akkor ajándékot birtokos rendünknek? Földesurainknak fűtött villáikba karácsonyra még egy autót, nagymotort és jachtot vajon ki hozna? S ezek a harácsolók bűneikre kitől várhatnának örökös mentelmi jogot?