Dési András: A pásztor és népe
Miután végzett a napi ügyekkel, a római Szent Márta vendégház 201-es apartmanjának lakója főz magának egy tejes kávét. És leteszi annak árát, harminc eurócentet. A Szent Mártában akartak neki különtermet kialakítani, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a közös étkezőben, más szállóvendégekkel együtt reggelizzen.
Európai szemmel a világ végéről, azaz Argentínából érkezett ez a szerény, de mégis különös férfiú. Aki egy teljesen más mentalitást hozott magával a Vatikánba, amelynek több mint kilenc hónapja első számú vezetője. Ferenc pápa, ha csak teheti, szembemegy a protokollal. Már öltözködésben is különbözik elődeitől: a bíborpalást helyett fehér reverendát visel. Egyszerűséget és emberközeliséget sugároz. Nem csoda, hogy rövid idő leforgása alatt világszerte hatalmas rajongótábora lett. S valahol az is természetes, hogy számos sajtótermék, így az amerikai Time magazin is őt választotta az év emberének.
A világsajtót olvasva az a kép bontakozik ki, hogy Buenos Aires volt érseke, az argentin fővárosban született Jorge Mario Bergoglio hittani felfogása nem sokban különbözik elődjétől. Ráadásul igen sűrűn tanácskozik a vaskonzervatívnak tartott XVI. Benedekkel. Míg az utóbbi azonban alávetette magát a vatikáni előírásoknak, utódját zavarja az ott uralkodó barokkos pompa. Az argentin pápa papírból sem szeret beszélni. Viszont annál jobban élvezi, ha elmerülhet az arcokban: mondván, a rá szegeződő tekintetekből merít energiát.
Az egyházfő állandóan úton van ugyanis. Úton az emberekhez. A szegényekhez és a rászorulókhoz. Valószínűleg ezek az emberi, ezek a nagyon természetes megnyilvánulások teszik oly népszerűvé Ferenc pápát. II. János Pálnak is sok „rajongója” volt, de Karol Wojtyla is ragaszkodott bizonyos szabályokhoz. Igaz, az egy másik korszak volt, a lengyel pápa azonban visszafogott személyiségéből eredően sem úgy fordult a hívőkhöz, ahogy az argentin. Eddig a hívőket senki sem kérdezte meg, hogy mit gondolnak a cölibátusról, a válásról, a melegházasságról, a fogamzásgátlásról, a terhességmegszakításról. S nem feltétlenül azért teszi, hogy egyik napról a másikra – sokak által istentelennek kikiáltott – reformokat vezessen be. Kíváncsi arra, mit gondolnak a hívők az egyházat is egyre jobban feszítő kérdésekről. S ő szeret meghallgatni másokat, minél többeket.
A népszerűség és a támogatottság még jól jöhet neki. Hiszen olyan ügyeknek is nekiment, amelyeket eddig senki sem bolygatott. A feltárással súlyos érdekeket sért, sorsokat törhet ketté, ellenlábasokból nem lesz hiány. A vatikáni bank ügyeit, a katolikus egyházat súlyosan megrázó pedofil- és gyermekmolesztálási botrányokat azonban nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni. S attól még nem marxista, hogy azt mondja: a pénznek szolgálnia, nem uralkodnia kell. Azzal pedig, hogy a kapitalizmust bírálja, mert az szerinte egyre több életet tesz tönkre, nem a piacgazdaságot utasítja el.
Már a konklávé előtt azt mondogatta, hogy a hívők pásztorokat akarnak. Jó pásztorokat, akik nem különböznek a nyájuktól. És szolgálnak.
