Az Orbán hatalmát hosszú távra biztosítani igyekvő köznevelési rendszer kialakítása nem a törvény elfogadásával kezdődött. A kormányváltást követően Orbán Hoffmann Rózsa közreműködésével – megnyerni szándékozva a rendszer legfontosabb szereplőinek támogatását – üveg gyöngyöket dobott a pedagógusok közé, és ideológiai „tüzes vízzel” bódította a laikusokat. Az első osztályos gyerekek buktatásának visszahozása, a tizenhat évre leszállított tankötelezettség, a rendcsinálás ígérete, a pedagógusok életpályamodelljének keretében a béremelés ígérete volt ennek az akciónak a leglátványosabb eleme egyfelől, másfelől pedig a rendszer „értékelésével” – megbélyegző minősítésével –, keresztény-nemzeti propagandával igyekeztek leplezni a hatalomtechnikai beavatkozást.

A pedagógusok jelentős része – valljuk be – lelkesen fogadta a munkájában a személyes felelősséget csökkentő átalakítást, sőt egyenesen újjáépítésnek hazudott rombolást, örültek az üveggyöngyöknek, a tükörcserepeknek. A laikusok is ámulva hallgatták a valósághamisítást, a nemzet jövőbeni nagyságáról szóló, múltidéző hablatyolást. A civil szakmai szervezetek döntő többsége figyelmeztetett a veszélyre, de a nemzeti együttműködés rendszere az orbáni akarattal szembemenő szervezetekre nem vonatkozott, véleményük visszhangtalan maradt.

Pedig sem a köznevelési rendszer eredményei – lásd az előző, a 2010-es PISA-felmérés –, sem a rendszer működése nem indokolta a radikális átalakítást. Nem volt problémáktól mentes az óvodák-iskolák világa, de a rendszerváltást megelőző időkig visszanyúlóan szakmai konszenzus volt az egymást váltó kormányok között az egész rendszer fejlesztésének fő irányait, tartalmát illetően. Ebbe a helyzetbe-folyamatba elefántként a porcelánboltba érkezett Orbán támogatásával Hoffmann Rózsa.

A kötcsei program – az egypólusú, nevezzük nevén, a két világháború közötti világot idéző, diktatórikus vonásokkal jellemezhető társadalmi-politikai rendszer – megvalósításának részeként mindent, amit az elmúlt évtizedek kihordtak, kidobásra ítélt. Az intézmények-pedagógusok szakmai önállóságát, a helyi társadalom köznevelési feladatokban való szerepvállalását, a pedagógiai munka modern szakmai megoldásait, a sokszínűséget, az önállóságon alapuló intézményvezetői gyakorlatot, a sokágú taneszköz-kereskedelmet.

Az élet egyéb területein is megjelenő hatalmi nyomás hatására a köznevelésmunkásai, a pedagógusok némán tűrték a rombolást. A pedagógus-szakszervezetek megmozdulásai vezetőik aktivitása ellenére még tagjaikat is alig mozdították meg, a szülők hosszú ideig nem is értették, miről van szó, a társadalom egyéb csoportjai el voltak foglalva a maguk területén működő konkvisztádorok elleni fellépéssel. Egyedül a diákság mozdult látványosan akkor, amikor a felvételi keretszámok radikális, antidemokratikus és minden szakmai megalapozottságot nélkülöző, utolsó pillanat utáni átírása és a nagyon sok fiatalt a felsőfokú tanulmányoktól elzáró horrortandíj bevezetése kiverte náluk a biztosítékot.

Ekkor úgy látszott, az érintettek ki tudják alakítani a jövőt pusztító folyamat megállítását eredményező együttműködést. Nem sikerült. A kormány képviselői szépen leszalámizták a partnereket. Pedig a felsőfokú tanulmányaikat kezdő fiatalok, a lábukkal szavazó, a külföldi képzést választó középiskolások száma mutatja az új rendszer kudarcát, elutasítását. Egyharmaddal csökkent 2010-hez képest 2013-ban a tanulmányaikat egyetemen-főiskolán kezdők létszáma, és egyben soha ennyi diák nem kezdte meg tanulmányait külföldi felsőoktatási intézményekben, mint 2013 szeptemberében.

A kormányzat szalámizós taktikája sikeresnek bizonyult a köznevelés szakszervezeteinek esetében is. A munkavállalók napi és személyes rész érdekeinek érvényesítése fontosabb volt, mint a köznevelés egész rendszerének, az egész társadalom hosszú távú érdekeinek képviselete. Pedig voltak, akik a tanszabadság védelmében hálózatot is létrehoztak, de hiába fogalmaztak meg szakmailag kikezdhetetlen érveléssel bírálatot, hiába éltek a modern kommunikáció eszközével, hiába szerveztek műhelymunkát, hiába ültették le a demokratikus ellenzék pártjait közös szakmai program kidolgozására, a pedagógusok szinte némán viselték a hoffmanni átalakítást. Az iskolabezárások, a pedagógusok tömeges elbocsátásának lebegtetése megtette hatását.

Az állásvesztés félelme nagyobb erőnek bizonyult a szakmai öntudat erejénél. Amikor a pedagógusok átverése nyilvánvalóvá vált – a munkaterhek növekedtek, az életpályamodellben ígért béremelés részleges, sokakat hátrányosan érintő megvalósulása, a fasizmus világában gyökerező, kötelező tagságot jelentő pedagóguskar szervezése –, amikor a szülők is szembesültek a hitoktatás, a délutáni kötelező iskolai benntartózkodás, a tankönyvügyek gyakorlatával, amikor az egész centralizált-bürokratizált rendszer előre látható, kaotikus működése mindennapi valósággá vált, felvillant a civil változtatás esélye.

De a szakmai kérdések sarkított átpolitizálása, a mókuskerék-monotónia, az iskolák, pedagógusok egymástól való fizikai elszigeteltsége, a monopolizált kormányzati propagandahenger a mégoly felháborító jelenségek ellenére sem eredményezte a kritika érdemi felerősödését. Nem változtatott ezen a 2012. évi PISA-eredmények nyilvánosságra kerülése sem. Sőt Hoffmann Rózsa a Fidesz kommunikációs stratégiájának megfelelően a drámai változást mutató eredményeket azonnal az emútnyócévvel indokolta, igazolni látta az átalakításnak nevezett rombolást. Itt tartunk. Ma már nem csak a szakemberek maroknyi csoportja, néhány tucatnyi, gyermekei jövőjét féltő szülő látja a magyar nemzet kibontakozó drámáját.

Ennek ellenére az orbáni akarat érvényesítése megállíthatatlannak látszik. Nem vigasz az nekünk, pedagógusoknak, hogy ez látható az élet minden területén. Nem szeretnék a populizmus csapdájába esni, amikor a betonba öntött stadion-tízmilliárdokra hivatkozom. Azt viszont nagy magabiztossággal állítom, hogy ezekből az Orbán-katedrálisokból, a Harrach-féle „egészségügyi intézményekből” soha, de soha nem lesz Magyarország a termelés-kutatás-fejlesztés világában élenjáró tudást-technikát-technológiát megjelenítő, de még csak alkalmazni tudó munkaalapú gazdaság. Soha nem lesz hagyományait is ápolni tudó és új kulturális értékeket teremtő, de még azt befogadni képes nemzet, soha nem lesz a gazdasági fejlődés és a társadalmi kohézió, szolidaritás európai törekvéseit összhangban érvényesítő társadalom.

Akkor most…?

Nem tudunk mit tenni. Küzdeni kell, még ha olykor ez a munka csak küszködésnek látszik is. Miközben legjobb tudásunk szerint, lelkiismeretünk tisztaságát őrizve tesszük a dolgunkat az óvodákban-iskolákban, tanítjuk-neveljük a soha még egyszer óvodás-kisikolás-érettségiző szakmunkásvizsgázó élethelyzetet át nem élő gyerekeket-fiatalokat, készülnünk kell. Folytatni kell az érvelést, a szervezkedést, az együttműködést saját köreinken belül és másokkal, készülni arra, hogy ez a dráma egyszer véget ér. Mert véget kell érnie. Nincs az a kormányzat, amelyik tartósan polgárai ellen, nemzeti érdeke ellen tevékenykedhet. Ma még lehet a PISA-eredményekre azt mondani, hogy lám, az emútnyócév. Holnap már ez az olcsó trükk nem fog segíteni. És nekünk erre a holnapra kell készülnünk. Gyerekeink holnapjára.

A szerző pedagógus

* Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.