„Ahhoz, hogy egy nemzet sokat nyomjon a latban, átlagának kell jónak lennie. Amit civilizációnak vagy egyszerűen társadalomnak neveznek, nem egyéb, mint az azt alkotó középszerű emberek kiváló minősége” – írja Émile Cioran.

Lehel kürtje a jászberényi Jász Múzeumban

A nyolcvanas évek közepétől emelkedő magyar civilizációban jó minőségűek voltak a kisemberek. Tudták, mi a minőség. Értették, hogy Magyarország hol van. Elhelyezték magukat saját világukon kívül is. Képesek voltak magukra kívülről nézni. Klubok és körök tucatjaiban járva, százakkal, ezrekkel találkozva, mindig azzal az érzéssel mentem haza: mennyi-mennyi jó arc, éledő gondolat, friss rátekintés. Ha fönt nem értenek, itt érteni fognak. Ha fönt nem hajlandók és képesek gondolkodni, itt latra vetik majd, mit miért és hogyan tegyenek. Nem elitje, tömege miatt volt jó magyarnak lenni.

A nyolcvanas évek kádárista hatalmi, ellenzéki, jozefinista reformeri és kritikai értelmiségi kultúrái válságba jutottak, amikor a rendszer megroppant. Új, mindenekelőtt tárgyaló és építő civilizációra volt szükség. Antall József a tárgyaló, megegyező és intézményépítő, labanc és hatvanhetes politikai kultúrát hozta be/vissza, nemcsak a kuruc és negyvennyolcas MDF-be, de az egész magyar politikai kultúrába. Ha életét úgy fogta fel, mint a szabadságharc után falujába passzív rezisztenciába szorult politizáló nemesét, akkor 1989-et, az 1867-hez hasonlóan, olyan történelmi lehetőségnek érezte, amikor a nemzetközi csillagzat alatt megadatik az esély a kiegyezésre.

Amit fölélesztett, az a királyi Magyarország századok óta meglévő jogias tárgyalási kultúrája. Jó tárgyaló volt az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztalnál, az MDF–SZDSZ-paktumnál. Jól nyitott az alkotmányos intézmények – Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, legfőbb ügyész, Állami Számvevőszék, Magyar Nemzeti Bank, Magyar Televízió, Magyar Rádió – autonómiájának elismerésében és az euroatlanti intézmények – NATO, EU, OECD –, illetve a visegrádi országok felé. Kiszámítható és egyértelmű kapcsolatot épített ki a határon túli magyar pártokkal.

Miért nem jött ki mindebből megfelelő válságkezelés és konszolidációs megállapodás? Antall tragédiája: értelme elfogadta, sőt nagyra becsülte az autonóm intézményeket és személyiségeket, de érzelmileg nem bírta elviselni őket. Ha egy autonóm intézmény vagy személy vele szemben is autonóm maradt, ellenségnek és árulónak tekintette.

Utódai közül Horn szükséges rossznak tekintette az autonómiát, Gyurcsány és Orbán egyetlen autonómiát ismert és ismer el, a magáét. Antall képes és alkalmas volt a politikai megállapodásra és intézményépítésre, de képtelen a társadalmi és gazdasági megállapodásokra. Ez egyszerre volt egyéni hibája és az egész politikai elitet jellemző rendszerhiba: tudatosan vagy tudattalan mindenki félretolta a rendszerváltás nagy politikai megegyezései elől a társadalmi és gazdasági konfliktusokat és lehetséges megoldásukat. Nem csak Antall nem egyezkedett nagy társadalmi csoportokkal, nem alakította az ipari kapcsolatok rendszerét, nem csak Antallnak volt idegen az egyezkedés a hazai és nemzetközi gazdasági szereplőkkel, és nem csak ő hanyagolta el a vállalkozókkal, a szakmákkal a párbeszédet.

Tetszik, nem tetszik, Bethlen és Kádár tudta, hogy a társadalmi és anyagi megállapodások legalább annyira fontosak, mint a politikaiak, ezért ők a háttérben meg is kötötték őket, Antall erre képtelen volt. Bethlen és Kádár, teljesen eltérő célokkal és módszerekkel, de hosszú távra kialakította a hatalom közigazgatási gépezetét, az egyensúlyt a bürokráciák és a személyes politikai alkuk között. Antall nem kötött megállapodást a bürokráciákkal, és képtelennek bizonyult saját bürokratikus gépezet kialakítására. Ennek következtében a politikai szükségállapotoknál – taxisblokád, jugoszláv háború, szovjet-orosz válság és a gazdasági szükségállapotok idején, a legfontosabb stratégiai döntéseknél – adósságkezelés, privatizáció, liberalizáció, nagy államháztartási rendszerek, társadalmi egyenlőtlenség stb. – ki volt szolgáltatva az elemeknek.

Bethlen István kiadta a „jussatok előre!” karrierjelszavát a keresztény középosztálynak, a „gazdagodjatok meg!” anyagi jelszavát a kisbirtokosoknak, és világossá tette, hogy se a tőkét, legyen bár zsidó vagy külföldi, se a szervezett munkásságot nem fogja és hagyja üldözni. Ennek megfelelően jött létre a neobarokk életforma. Kádár biztosította az előrejutást az állami és pártbürokráciában először a munkás- és parasztszármazású, lojális fölfelé vágyóknak, majd a hatvanas évektől megszüntette a korlátozásokat. A „gazdagodjatok meg!” elfogadottá vált a kádári kisember számára. Így alakulhatott ki az életforma-nacionalista, plebejus és provinciális tömegkultúra, népi civilizáció, amely jól-rosszul megengedő volt az elitkultúrával és a hatvannyolcas ellenkultúrával.

Antallnak nem volt értelmezhető üzenete a társadalom számára. A külsőségeiben neobarokk kulturális kísérletnek nem volt társadalmi bázisa. Horn megpróbálta visszahozni a kádári célokat és eszközöket, de nem tudta hozzá megteremteni a feltételeket. Orbán ’98-ban összekapcsolta egymással a nagyvárosi nyugatos polgárosodás és a falusi, kisvárosi nacionalizmus világát, amelyet neobarokk mázzal öntött le 2001-től – kísérlete sikertelenül végződött. Medgyessy nem habozott kiadni az „enrichissez-vous” jelszavát annak az 1996 óta emelkedő középrétegnek, amely egy európai életforma felé kapaszkodott. Ízig-vérig polgárkirály volt, aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy ki és milyen eszközökkel gazdagodik.

Ha nem rendelte volna ehhez hozzá az állami költekezést, eladósodást, alighanem egy félig kádári, félig a la francaise kispolgárosodás ment volna végbe, de így bukás lett belőle. Gyurcsány a békés Medgyessy-modell konfliktusos változatát képviselte: az mehet át demokratikus teveként a modernizáció európai tűfokán, akit mi demokratának és európainak ítélünk. Az „érett” Orbán erre megtalálta a maga öblös hangját: „Gazdagodjatok és sokasodjatok!” – üzente az övéinek. Eleinte a paternalista üzenetből a vállalkozóktól a lakótelepek népéig, a közigazgatóktól az értelmiségig, egy nemzeti egység hitte magát övéi nek. Valamennyi nemzettag gazdagodása és emelkedése Európával, a nemzetközi és hazai oligarchákkal szemben. Nincs tárgyalás, az a gyengeség jele.

Büntetünk és jutalmazunk. Nincs megállapodás, csak személyes akarat és hit a személyes akaróban. A terhek és előnyök új elosztását fölülről lehet igazságosan meghatározni: nekünk, a felső harmadnak jár a jövedelmek és vagyonok kétharmada, nektek a terhek. Az orbáni életforma-javaslat most a korábbinál jobban keverte egymáshoz a keresztény és nemzeti életforma-konzervativizmust a kádári értelmiség- és elitellenes életforma-nacionalizmussal. Ezek korábban elcsúsztak egymás mellett, ahogy Kaczynski Lengyelországában vagy a mai Horvátországban –Orbánnál összetalálkoztak. Ha volna forrás, távlat, el lennénk vágva a világtól, ez a rendszer halhatatlan lenne konszolidációs megállapodások nélkül is.

Voltunk európai magyarok, lettünk magyari magyarok. 1989-ben a kis magyar történelemből beléptünk a nagy magyar történelembe. A kádári Magyarország kisszerű eszközökkel egy kis történelemben élt. A nyolcvanas évek emelkedő ívén az ország élt a történeti pillanattal. Az 1956-os nagy nemzeti teljesítményt, amely egyszerre volt magyar, európai és világteljesítmény, 1989 szinte megismételte. A magyar teljesítmény akkor teljesítmény, ha egyben európai teljesítmény is, ha európai feladatot is megold. 1989 és 2001 között a magyarok nemcsak a maguk, hanem az európai kihívásokra is választ adtak, amikor nemcsak példát mutattak egy kelet-európai diktatúra békés rendszerváltására, de a keletnémetek kiengedésével hozzájárultak a német egységhez és Európa békés újraegyesítéséhez.

Mindezzel helyes irányba tovább lökték az európai integrációt az elmélyítés és a kibővítés útján. A visegrádi kezdeményezéssel egy regionális együttműködésre, az alapszerződésekkel a szomszédsági viszony rendezésére adtak receptet. Az 1989–90-es és az 1995-ös gazdasági válságkezelés példaértékű európai válságkezelés volt. Magyarország méltán állhatott az európai példák közé: valahogy így kell csinálni. Hozzájárultunk a közös európai építkezéshez: nemcsak készen kaptunk intézményt és kultúrát, hanem teremtettünk is. Ám az ezredforduló után a magyar politikai, gazdasági és szellemi elit, az európai bejutást biztosra véve, belefáradt az európai szintű teljesítésbe. Nem akartak magas szinten versengeni.

Megint elkezdtünk lefelé méredzkedni: mennyivel jobbak vagyunk, mint keleti szomszédaink. Le akartuk aratni az elmúlt évtized gyümölcseit. Mindenki nagyon elégedett volt magával. Meg akarták takarítani az elvszerű és minőségi gondolkodás fáradságát, saját hittételeik, ideológiáik kritikai megkérdőjelezését, az életről és halálról döntés könyörtelen kényszerét. Visszatértek a nemzeti keretek közé: tartalmilag nemzeti szuverén, vagy szociálprotekcionista, formailag középszerű célokat tűzve maguk elé. Enyhe doh- és molyirtószag érződött mindenütt. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt a visszatérést a középszerűséghez, a minőség feladásához nem a magyar társadalom kényszerítette ki.

Ellenkezőleg, a társadalom többsége kész volt az áldozatra, amit meg is hozott, mind 1989–90-ben, mind 1995-ben. A politikai, gazdasági és szellemi elit volt az, amelyik visszariadt a nyílt vízi hajózástól, és a magyar társadalom elé saját önző érdekei által meghatározott, alacsonyabb rendű célokat állított. A történelem óceánjából visszaeveztünk a szűk lagúnába. Mára a politikai elit az építés kultúrája helyett a romboláséra büszke. Ki és milyen hatékonysággal tudja a korábbi intézményeket, szabályokat lerombolni itthon és az európai építmények gyengeségeit kihasználni.

Itt földtúrás nem lesz! Itt batyuzás nem kell! Jöttünk keleti széllel, van okotok a félelemre! Ennek a hátrafelé nyilazó kultúrának a lényege, hogy olyan gyenge pontokat keres, ahol a letelepedett, földjét művelő paraszti világot éppúgy meg lehet semmisíteni, mint a kereskedőutakat, anélkül, hogy páncélba öltözött, lassan mozgó európai lovagokkal találkoznánk. Botondunk büszke arra, hogy a nyugati kolostorokban fölhangzik az ima: – A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket! Várja, hogy csatlakozik segédnépként a többi pusztai nép. Példát adunk az alkudozó, fonnyadó, leharcolt nyugati népeknek. Lehel kürtjét fújja.

Augsburg felé lovagol a magyar.