Olyan, hogy igazi magyar karácsony, nincs. Nem is került be az alaptörvénybe. Attól még lehetne persze, de még sincs. A szó maga a mi nyelvünkben szláv eredetű. Akkor hát én is az vagyok egy kicsit. A betlehemi csoda a zsidóság történetének része, így hát oda is tartozom. Amiként az éppen arra uralkodó rómaiak kárhozatos szerepétől eltekintve, az egyetemes római katolikus egyház születése is köthető e naphoz – tehát ide is tartozom. És minden ünneplő Jézus-hívő egyházban megtalálom magam ilyenkor.

FOTÓ: REUTERS RADU SIGHETI

Minden vagyunk e közös születésnapon, hiszen magunkra maradunk a mindenséggel – bárkit és bármit jelentsen is ez. Idáig jutván szokás rálépni egy ilyen írásban a meghatódás elleni Ady-fékre, már ahol van ilyen. Ez most kapott is egy új, erős nyomatékot. Nemrég árverezték el – és mutatták meg – Ady egy eddig nem ismert karácsonyicikk-jegyzetét.

Arról ír – ahogy lapunk újságírója, Csordás Lajos is beszámolt róla –, hogy még Aradon is ötvenoldalas irodalmi mellékletek jelennek meg ilyenkor, holott Ady Endre szerint ezek az írások nem azért születnek, mert az íróknak mondanivalójuk van, hanem azért, hogy a szénre-, kenyérrevalót megszerezzék a kiadók jóvoltából, „s a közönség ebbe nem szól bele, mert istenem, van-e Magyarországon közönség?”. Mit tegyünk hát?

Pedig most éppen Ady jönne meg a fék: „Ne nézz ki az éjszakába, / Örvendezzél, derék világ, / Hangozzatok, jámbor legendák, / Zsolozsmák, bibliák, imák, / Ne halljátok a földdübörgést, / Menjen tovább a szürke élet, / Közelg a földi végítélet… / Addig lobogj csak, kicsi gyertya, / Harsogjatok csak, égi villik, / Örvendezzél, derék világ, / Te meg vagy váltva tudniillik.” Lehet ünnepelni! De miért ne lehetne igaza Adynak Adyval szemben is. Miért lenne épp a karácsony az alkalom, amikor egyébként az ő bazilikakapu széles pajzsa mögül meg kellene mondani a világnak az egyébként oly egyszerű igazságot? Miért ne lehetne legalább egy igazi napja a beleélésnek? Egy sírfeliratot idéznék: Hátha.

Miért ne legyen ez a hátha alkalma, miért kellene megállnunk félúton, a szikkadt igazságnál? Miért ne próbálnánk meg ilyenkor magunk felé fordítani és a megértés szándékával olvasni mindazt például, ami körünkben immár a negyedik karácsonyát éli? Íme hát: „Ámde nem szeretem”, de tisztelem az embereket, akik örömmel látják 2010 óta megkergetve a félelmetes bankokat, betyárvirtusnak élik meg dézsmálásukat, átérzem, hogy félnek a domború mellkasú meg a kis fejű cigányoktól is, nem bánják, ha valaki odateszi magát, és mögüle kiabálhatják ki magukból a szorongást, el tudom képzelni, hogy örömöt okoz az ígéret, mely szerint nem vihetik ki innen a kapitalisták a hasznot, mint a szovjetek az uránt és a jó magyar búzát, hogy mindenki boldogul, aki szépen dolgozik, és senki, aki csak a markát tartja, vagy nyomja be oda, ahol nincs keresnivalója.

Megértem, ha úgy látják, mégiscsak tisztességesebb, ha valaki dolgozik is a segélyért, nem csak úgy megkapja, bár azt talán senki sem szeretné, ha az egymillió új munkahely ígérete egymillió közmunkással lenne letudva. Tudom, az igenis örömforrás lehet, ha a magyar föld magyar, mert valamivel kell tudni azonosulni, nem fityeghetünk a világ köldökzsinórján örökös kiszolgáltatottságban. Hallom, mit mondanak, amikor arról beszélnek, hogy ne már az egészségeseket betegítsék bele a munkába, hogy a sok önpusztítót kezelni lehessen, hogy végre ne kísérletezgessen a tanító meg a tanár, hanem fegyelmezetten tanítsák meg, amit tudni kell ahhoz, hogy az ember számítson valamit, meg minek tenger pénzért annyi diplomás, ha egyszer nincs munka nekik, hogy szeretnék, ha végre olyan filmek és színházi előadások születnének, amelyek közben nevetni lehet, a végén meg sírni, vagy fordítva.

Elfogadom, ha valaki azt mondja, ne a mocskot mutassák, hanem a szépséget, ha már egyszer elmegy az ember megnézni valamit, és elfogadom, ha valaki szerint az sem normális, hogy egy ilyen tehetséges nemzet csak tűri, hogy megalázzák a futball- és még sok más pályán, s nem csinál semmit, csak a globális törvényeken vakaródzik, ráadásul egy olyan világban, ahol globális válság tudott a becsületesen dolgozó emberekre szakadni, úgy, hogy nem lehet megmondani, ki okozta, mert semminek sincs felelőse, csak haszonélvezője, akkor legalább legyen ott az állam, amely ki tud állni az emberekért, amelyet vezet valaki, akiről legalább tudjuk, kicsoda, mi választottuk, még jó, hogy hatalmat is akar hozzá, hogy tegyen valamit. Nem kell itt a jogászkodás!

Megértem, amikor a reflektálatlan jó szándék örömmel vesz mindent, amiben reményt lát, és a másik oldalon, a jobb módúak, amikor az érdemeikről szólnak, a legtermészetesebb atyai hanghordozással említik, hogy hány és hány embernek adnak munkát, de véletlenül sem kerülne elő az a fordulat, mely szerint mindezektől ők pedig munkát kaptak. Nem, csak adnak. Még a munkás is úgy éli meg, hogy kapott, és nem adott. Alig észrevehető mozdulatokkal tekeredik rá a felső világ az alatta levőkre, de most nem az erről szóló beszédnek van itt a napja. Tisztelnem kell mindazokat, akik szerint jó lenne, ha működnének az akarat varázslatai, és elmennének az idegen kalmárok, de idejönnének a napkeleti bölcsek, hoznának aranyat, mirhát, csak mert jöttek a fény után, hallva a jó hírt, hogy megszülettünk.

Tisztelem, ámde nem szeretem ezt a világot, amelyet idáig leírtam, mert nincs benne merészség, fantázia, méltányosság, jóérzés és szeretet szemernyi sem. Belátom érvényességét, de nem szerethetem, mert – egyszerűsítsük le erre – nem akar tudni Artabánról. Aki ha lemaradt, hát lemaradt. Ha egyszer lúzer! Artabán Gáspár, Menyhért és Boldizsár társa volt, szintén napkeleti bölcs – csillagokkal foglalkozó tudós ember –, aki három társával együtt indult volna útnak a betlehemi csillag nyomán ajándékokkal köszönteni a megjósolt megváltó király születését. Pénzzé is tette mindenét, hogy vegyen három páratlan drágakövet. Elindult a három másik „királlyal” megbeszélt találkozóra, de útközben egy beteg, szenvedő emberrel találkozott, megállt, és segített rajta. Sok időt veszített így, a többiek nem várták meg.

Magának kellett tehát egy új karavánt szerveznie, hogy nekivágjon az útnak. Az egyik drágakövet feláldozta erre. Mire Betlehembe érkezett, a Szent Család már elmenekült onnan Heródes gyerekgyilkosai elől. Artabán egy fiatal anyától érdeklődött éppen az általa keresett újszülött felől, amikor római katonák érkeztek, és életveszélybe került az asszony kisgyereke. Artabán újabb drágaköve volt az élete ára. A harmadik kővel pedig később egy lányt mentett meg az adósrabszolgaságtól. És egész életében kereste – immár vagyontalanul, csak tudására támaszkodva – Jézust, de csak 33 év múlva a Golgota hegyén találta meg. Addig pedig segített mindenkin, akin csak tudott. Időnként még elmesélik a történetét, de mint akkor, lényegében most sem tud róla senki.

Ő hiányzik azoknak a meséjéből is, akiket, ha nem is szeretek, megértek. Van fény, van irány, bíznak a születésben, királyokban, ajándékokban. Nincs Artabán. Hiányzik az élet feltétlen szeretete. Szegényé, gazdagé, mindenkié, aki nem akar ártani. Nem képesek bármiféle odaadásról beszélni, csak ha valami ellen lehet azt megfogalmazni. Hogy pusztán az élet tiszteletéért lehet szeretni – ez hiányzik. A régi katonai minősítést idézik: békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos. És mert szolgálni akarnak, csinálnak hozzá háborút. Békében alkalmatlanok.

Ha közmunkásokat fognak alkalmazni a hajléktalanok szállóra terelésére, akkor nagyon igazam lesz. Ha csak rendőröket, akkor is. Ha kóbor kutyákat gyűjtetnek majd be hajléktalan közmunkásokkal, végképp. Ne legyen! De nem szeretném a végén a kezdeti ígéret ellenére a kibékíthetetlenség méltatlan érzetével zárni az írást. Sok szép megbékélést ismerünk. Én egy kissé távolira hivatkozom. Egy oroszlán sorsát követte a búcsúzóul felidézendő film, egészen az utolsó szakaszig, amikor a falkából kiszorították a fiatalok, egyedül élt, ami egy oroszlán számára a biztos és nem is méltóságteljes halál. Magában nemigen tud vadászni. Ámde a szerencse! Egy iszap- és sártengerrel övezett tó partján egy hatalmas bivalyt talált.

Ő is öreg volt. Annyira, hogy bár odament inni, kijönni már nem tudott, beragadt a sárba. Csak a fejét tudta kitartani. Az oroszlán odasétált – ő nem süllyedt be –, melléhevert, és ráharapott a bivaly nyakára. Az nem védekezett. Mégis hiába volt a támadás, az oroszlán harapása gyenge volt, nem roppantotta meg a bivaly nyakát. Ennek hiányában pedig ösztönei szerint nem kezd neki a falatozásnak. Kétszer-háromszor megpróbálta. Nem ment. Feladta. Ráhajtotta a fejét a bivaly nyakára, és mindketten elaludtak. Így várták békében, mit hoz még az élet.