A mi házunkban már három éve elkezdődött a rezsicsökkentés. A másodikon lakó Terike találta ki, hogy mivel van pénzünk a takarékban, egy évig senki se fizessen közös költséget. 

Az ötlet hatalmas sikert aratott, hiába mondtam, hogy azt a megspórolt pár ezer forintot egyetlen háztartás sem érzi meg, viszont kínos érvágásnak tűnik majd, ha újra csak ki kell gazdálkodni. A lakók persze azóta is évről évre a nem fizetés mellett szavaznak, miközben mindenki próbál úgy tenni, mintha nem hallaná, hogy a szokottnál is jobban nyekereg a lift.

Mindenesetre ha valaki, én aztán megértem a demokratikus ellenzék kínját: a rezsicsökkentéssel a lehető legmélyebb csapdába csalogatta be őket Orbán Viktor. Emlékeznek az elejére? Tóbiás József arcára, amikor idén március 11-én ott állt, kezében egy tüzes hangú, az alkotmányosságot és a jogrendet védő beszéddel, felkészülve arra, hogy ízekre szedje a negyedik alkotmánymódosítást – benne a hajléktalanok kriminalizálásának lehetőségét, a hallgatói szerződéseket, a család fogalmának szűkítő értelmezését vagy éppen a politikai kampány erős korlátozását –, és legnagyobb döbbenetére az előtte felszólaló miniszterelnök háborút hirdetett a gázkereskedők ellen?

Ez a tanácstalan kétségbeesés látszik az ellenzéken azóta is. Mintha bottal piszkálnák az egész rezsicsökkentést, hátha eltűnik az útból: Mesterházy majd felülvizsgálná, Bajnai a lakások energiatakarékosabbá tételét ajánlja helyette, Gyurcsány rávilágít, hogy a gazdagoknak kedvez, Kuncze szerint hülyeség az egész. Németh Szilárd eközben tizenötödször is átszínezteti a közműszámlákat, hogy végül a más pénzén a lehető legszembeötlőbben adja ki ez a sajátos, irányított Rorschach-teszt, hogy „Orbán Viktor ajándéka”.

Lehet persze mondani, hogy Kádár öröksége az egész, hiszen még akkor szokta meg a magyar, hogy a lelki és az eszmei szabadságát egy bányató melletti kulipintyóval vagy a háromévenként nyugaton elkölthető száz dollárral vásárolják meg. Lehet mondani azt is, csak a vak nem látja, hogy amit beszedünk a réven, azt elveszítjük a vámon: mutattam is múltkor a Terikének a másodikról, hogy a téren két éve megnyitott hentesnél már papírokkal ragasztgatták át a portálra optimistán felfestett húsárakat, mert persze azóta minden jóval drágább lett. Aztán lehet azt is mondani, hogy az embereknek azért megvan a magukhoz való eszük, egy vállrándítással elfogadják az ajándékot, de a szavazófülke magányában majd visszaidézik, hogy ők a minimálbér után ugyanannyit adóznak, mint amazok a miniszteri jövedelem után, akik mellesleg a télikertet fűtik ugyanazzal a rezsicsökkentett gázzal, amellyel ők megfőzik ebédre a csirke far-hátat.

Hát, igen. De a helyzet mégiscsak az, hogy az Orbán által szétvert, telehazudott, élhetetlenné és reménytelenné tett Magyarországon ma, négy hónappal a választás előtt az a legartikuláltabb politikai kérdés, hogy ki „támadja” és vele szemben ki „védi meg” a rezsicsökkentést. Mintha nem az életünk volna közben a tét.