A dinózást Orbán Viktor kezdte el a Fidesz tisztújító kongresszusán, mondván: hiába vezetik fiatalok a szocialista pártot, ők is csak „bébiszauruszok” az ottlétükkel árulkodó dinoszauruszok mellett. Nem kellett nagy elmeél hozzá, hogy rájöjjek, én is dinoszaurusz vagyok. Szó se róla, nő lévén jobban örültem volna, ha valami sikkesebb állathoz hasonlítanak. Először mégis tréfára vettem.

Ha kérdeztek, vállat vontam: végül is nem lehet mindenki üregi nyúl vagy apró ragadozó. A dinoszauruszok legalább nyomot hagytak maguk után – és nagyobb részük növényevő, ami a mai vérzivataros időkben igazán méltánylandó vonás.

De aztán rájöttem: a dolog komolyabb ennél. Ha dinoszaurusz szeretnél lenni, három követelménynek is meg kell felelned. Először is fel kell mutatnod némi kommunista múltat, vagy ha nem azt, legalább liberálist, az a kurzus szemében egykutya. Másodszor közöd kell legyen a nyolcéves szoclib kormányzáshoz. Harmadszor, ha nem is biológiailag (bár az sem árt), de politikailag mindenképpen „öregnek”, a régi politikai elithez tartozónak kell minősülnöd. Az utolsó kritérium szerepét a legkönnyebb megfejteni. A régióban egyedülálló módon húsz éven át a magyar politikai osztály esett át a legkevesebb változáson. Baj is lett belőle. Az elit befagyása tovább hűtötte a politikai hidegháborút.

De 2010-re a rendszerváltás összteljesítményével való elégedetlenség nem jogtalanul a dühödt elitellenességben tört magának utat. Paradox módon mindez épp a leginkább változatlan vezetésű Fideszt kímélte meg. Az általános elégedetlenségre támaszkodva könnyedén rombolta le az „elitek demokráciáját”, amely iránt a többség amúgy is közömbös volt, és vele együtt összetörte a demokrácia kiszélesítéséhez és újraalapozásához szükséges építőköveket is.

A régi elit (persze a Fidesszel együtt) rászolgált a bírálatra, de a kollektív felelősség kimondását három érdek egybeesése idézte elő. A Fidesz nyilván egészében akarta eltakarítani régi ellenfeleit. A DK az MSZP-ből való kiválását legitimálta a régi pártvezetők gáncsoskodásának és reformellenességének vádjával. Az MSZP új vezetése is legegyszerűbben az elődökhöz képest demonstrálhatta saját megújulását. Ezt csak tetézte, hogy a lejáratódott politika ellenében szerveződő civil mozgalmak és a részint rájuk építő Bajnai-párt korszakváltást akart a „káderpolitikában” is. Olykor olyan görcsösen, hogy beáldozta a megnyerhető liberális közönség egy részét is, mert a nekik üzenni képes Kunczét vagy Fodort is szalonképtelennek minősítette. Az elitellenesség gyakran jelenti a szükséges változások pozitív felhajtóerejét. Baj csak ott és akkor történik, amikor a változás ki is merül az egyszerű helycserében. Talán még nem késő, hogy az elitcsere elnyerje igazi értelmét, és a jelszavak tartalommal is megtöltődjenek. Ebben a ciklusban már csak percek vannak erre.

Pedig e nélkül a „dinoszauruszozás” második rétege: a nyolcéves kormányzásért való felelősség sem lesz megfejthető. Tisztázása nem várható a Fidesztől: ő a kormányok és szereplők – különösen Gyurcsány és Bajnai – démonizálásában érdekelt. De az, hogy búza és ocsú szétválasztását magunk sem végeztük el, alig menthető. Mintha a jogos kritika fürdővizével együtt kiöntöttük volna a gyereket is: Medgyessy idejéből a szociális különbségek csökkentésének, a társadalmi és politikai béke megteremtésének erős szándékát, a Gyurcsány-érából a modernizáció, a polgárosodás erőszakos és kapkodó, de jó irányba taszigáló ösztökéjét, a Bajnai-kormányból a szigorú, de a legszegényebbeket menteni akaró baloldali válságkezelést. Ezek keretezik azt a képet, amelyet persze összepacáztak a túlköltekezés és a kényszerű korrekciók, a reformdüh, majd annak csüggedt kimerülése, a közbizalmat romboló rögtönzések és a korrupció. A nyolc év tagolás és válogatás nélküli elítélésével, amely a Fidesz részéről természetes érdek, mintha a demokratikus oldal java része is azonosult volna. Kivéve persze a DK-t, amelyik a ló másik oldalára átesvén kritika nélkül vállalta fel a korábbi kormányzati pozíciókat. A többi politikai erő viszont épp a legérzékenyebb pontokon olykor feleslegesen adta fel hadállásait. Az MSZP és az Együtt–PM meakulpázott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán, pedig az az állam és nemzet megkülönböztetésének helyes elvét követte, noha rossz érvekkel és kellő empátia nélkül. Az LMP és az Együtt 2006 őszének megítélésében az események ellenében is az „egyenlő távolság” elvét akarta követni. A nyolc év egyéb fontos lépéseiről a demokratikus oldalnak pedig még ennyire sem volt kifejtett véleménye. Nem szálaztuk szét a jót és a rosszat mi, „dinoszauruszok” sem, és ez nagyobb történelmi hibának bizonyulhat, mint amit a kormányzás idején véthettünk.

Az új politikai zoológia szerint a dinoszauruszlét talán legfontosabb ismérve, hogy e faj példányai alkalmas célpontjai a kommunistázásnak. Az én esetemben ez stimmel is, nem a saját szerepemet akarom eltagadni tehát a 80-as évek második felének széteső állampárti apparátusában, amikor azt mondom: Orbánék szótárában a „kommunista” nem egyenlő a pártállami múlttal. Már emlegetni sem illik, hogy a Fidesz számára Szűrös, Pozsgay vagy a sajnálatosan megtévedt kormánytagok nem kommunisták, a húszas-harmincas éveikben járó MSZP-sek viszont igen. Bajnai KISZ-es, Orbán, Stumpf vagy Kövér nem. Schmitt Pál nem dinoszaurusz, Kovács László igen. Orbán világos magyarázattal szolgált: kommunista mindenki, aki a Fidesz érdekei szerint hazaárulónak, a nemzet ellenségének számít. Aki nyitottabb, modernebb, barátságosabb és demokratikusabb nemzetfogalomban gondolkodik, aki beleborzong a „nemzeti szabadságharc” álságos és giccses retorikájába. Kommunista az egész ellenzék, mínusz Jobbik. Parti Nagy Lajos nyelvújításával ők az „aknakomonisták”, női egyedeikben „komofeministák”, akik nem részesülhetnek a „sporttárskeresztényi szeretetben”. A dinoszaurusz fő jellemzője tehát, hogy nem turul. Vagy nem eléggé az. Orbán a kommunista ideológia egyik vonását: az internacionalizmust növeszti ijesztő szörnyeteggé. Támaszkodhat persze arra az össznépi emlékre, hogy a Kádár-rezsim valószínűleg Trianont kompenzálandó, a leginternacionalistább volt a környező országok pártjai közül. A nemzeti sérelmeket gondosan elhallgatta és elhallgattatta. Ehhez képest eltörpül, hogy a mai „kommunista” nem államosít, hanem a magántulajdont védi, nem keletre orientálódik, hanem nyugatra. Ezzel csak azt lehet igazolni, hogy a kommunista nemcsak dinoszaurusz, hanem ráadásul labanc is.

Egy öregedő, labanc dinoszaurusz – tudunk-e ennél riasztóbbat? Mit csináljak, mégis beleragadtam. De egyben talán tudok segíteni: a növényevésre való szoktatásban. Mert csupa húsevő falkavezér nem fog megférni nemhogy az országban, de még a demokratikus oldalon sem. Hogy nem lesz jó vége, ha egy új politikai generáció kivérzik az ellenzéki pártok közti háziversenyben, és ettől még hamarább amortizálódik, mint a miénk. Nem igaz, hogy nincs bennük tehetség. Kár lenne értük. Meg értünk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Nyugtass meg! Ha mi, dinoszauruszok kihalunk, ugye velünk együtt eltűnik majd a földről a harag, hatalomvágy, düh és agresszió is?!