Csalatkozott már párt, politikus és tábora abban, hogy a tömegrendezvényein imponáló volt a sokaság, a választási győzelem mégis elmaradt. Ez azonban nem tántorít el senkit attól, hogy mindent mérjen, ami mérhető, s el kell ismerni, hogy a mostani kormányoldal népesebb tüntetéseket tud előállítani, mint az ellenzék. 

Ez magyar sajátosság, mert az üzemelő hatalom általában nem utcai demonstrációkon szokta fitogtatni az erejét, támogatottságát – hazánk ebben is unortodox. Ugyanakkor mérések azt mutatják, hogy a megkérdezettek többsége elégedetlen a kormánnyal. Ebbe tehát kapaszkodhatnak a Fidesz ellenfelei – azaz, a szocialista Kovács László egykori mondását kiegészítve: nem a közvélemény-kutatásban, de nem is a demonstrációkon kell győzni, hanem a választás napján. Nyilván ezért inti óvatosságra tisztségviselőit, aktíváit a Fidesz, ezért jönnek sorban a pozitív bejelentések, amelyek vagy már most, vagy a vágyott győzelem után terhelnék meg a költségvetést. Sokan vélik úgy, hogy ennyire még soha nem „lebegtek” a számok, soha nem voltak ennyire egymásnak ellentmondók a felmérők kérdéseire adott válaszok.

Ugyanakkor valamennyi közvélemény-kutatónál 2010 óta markáns a kormányzó párt(ok) előnye, az ellenkező oldalon egyszer-egyszer tapasztalható kiugrás, amelyet viszont rendre csökkenés követ. Két megállapítás tehető tehát: a kurzus mért és nyilvánosságra kerülő népszerűsége magasabb, mint az ellenzéké –és ha szükségét érzik, mindent megtesznek azért, hogy ezt alátámassza nagygyűléseik „népsűrűsége”. Sikerrel. Bizonyára szerepet játszik ebben pénz, paripa, fegyver, ingyen busz, de ez azért nem tökéletes magyarázat. Mint ahogy az sem, hogy a társadalom, benne a szakszervezetek megosztása, a mézesmadzag és a korbács alkalmazása csökkenti a tömeges ellenállás esélyét. Az ellenzék csoportjait otthon marasztalhatja a félelem a különböző retorzióktól, de az elégedetlenség is a hozzá közel álló politikusok teljesítményével kapcsolatban – és itt nem csupán a torzsalkodásra, az összefogás hiányára gondolok. Inkább arra az ellenerőre, amelyet nem érez, ezért felháborodása keserűséggel vegyül, hiszen szerinte a hatalom által elkövetett itteni skandalumokba másutt már több kormány belebukott volna. Sajátos módon passzivitást, maximum gyér megmozdulásokat indukál a szélsőségesek egyre sűrűbb és riasztóbb fellépése is – Horthy-szobrot avatnak, Radnótit égetnek, a hatóságok pedig tétlenek.

Leszögezhetjük, hogy a jobboldal az utcán még hatalma teljében is aktívabb, szervezettebb – de közben érdekes, hogy a bensőségesebb terepeken, az általam „kamara-ellenállásnak” nevezett világban mintha más volna a helyzet. Az Újszínház addig volt a jobboldal számára érdekes, amíg tüntethetett érte, most, hogy megvan, jegyeiért nem tolonganak. A Nemzeti Színház is addig volt zsúfolt, ameddig a „betámadott” igazgató vezette, most pedig a Víg pénztára előtt állnak ugyanazok a sorok. Az új Nemzeti nem érdekes. Még az ezerszer áldott és patronált focimeccseken is üresek a lelátók, még inkább azok lennének, ha a szélsőséges megmozdulásokról ismerős ultrák nem vonulnának ki egy-egy kiadós cigányozásra, zsidózásra, verekedésre. Akkor temetői csend honolna a tribünökön. A kultúrát ért attakok, Kerényi Imre vagy Fekete György ötletei sem hoznak közönségsikert – még akkor sem, ha megvalósításukkor a pénz nem számít.

Tanulság levonásától azért óvakodnék. Csak az egymásnak ellentmondó tényezőket akartam gyarapítani eggyel.