Érzelmi határvonalon áll az ország. A berendezkedésérzet és a várakozás limesén. Az orbáni rendszerkísérlet nem dőlt dugába, kibírta a négy évet, és most megerősítést kér a választóktól. A rendszerpróba azonban szélsőséges eredményeket hozott, s a vesztesek vannak többen. Csakhogy az igazság nem beszél önmagáért. Politikai küzdelemben dől el, hogy tartósan benn szorulunk-e a „forradalmi” szavazófülkékben vagy kiléphetünk végre a félhomályból.

Minél közelebb érünk a politikához, annál ritkább a bizalom levegője. Az emberek túlnyomórészt egymásban sem bíznak Magyarországon. Uralkodóak az egyéni érvényesülés, kijárás és megúszás mintái. Egy ilyen társadalomban nem csupán a szolidaritás, az odafigyelés, az önzetlenség hiánycikk, hanem az ésszerű együttműködés is, meg az állampolgári aktivitás. A dolgok „fönt dőlnek el”, megtörténnek velünk. A beleszólni akaró bátor keveseket talán még furcsállva is méregetik: mit ugrálnak annyit?

Mindez magyarázható a demokratikus hagyományok hiányával, a jelenlegi kurzus által derékba tört – amúgy is akadozó – tanulási folyamat nehézségeivel. Meg azzal, hogy a mögöttünk hagyott negyedszázadban a pártpolitika és a civil világ között legfeljebb ha alkalomszerűen létesült egy-egy pontonhíd. Szembe kell nézni azzal is, hogy bár a rendszerváltás köztársasága a magyar történelem legszabadabb időszaka volt – az írott jogok tekintetében biztosan –, mégis a biztonságérzet megrendülését, megszorításokat, az állandósult megélhetési szorongást és a politikai félelmek éleződését hozta magával. Súlyos társadalmi, gazdasági, politikai krízisbe jutott az ország. Ennek hatására tört át 2010-ben a Fidesz, amely persze a krízis egyik kiváltója és élezője volt.

Orbán Viktor – mint politikusi karrierje során mindig – a rendelkezésére álló manőverezési tér kihasználására és tágítására törekszik. Alakítani akarja a valóságot. Lépései nem zseniálisan megtervezettek: az ellenállás hiányában jut egyre távolabbra. Érzékeli a társadalmi félelmeket, konfliktusokat, majd ezekre önérdekű válaszokat ad. Ha kifulladt a köztársaság legitimációs kísérlete, akkor új rendszert alapít. Ha nincs becsülete a politikai versengésnek, akkor helyettesíti a centrális párt eszméjével. Ha egzisztenciális szorongás nyomorítja a lelkeket, akkor legfőbb vezetőként oltalmaz a külső „támadásoktól”, és ajándékot oszt az érdemeseknek. Ha jogos elégedetlenség áll fenn a magyarországi „színlelt kapitalizmussal” szemben, akkor beveti a mindenbe beavatkozó államot. Ha úgy érezzük, csak hányódunk ide-oda a tengeren, akkor, ám legyen, világmagyarázatot is ad.

Utóbbi legújabb fejezete szerint, mikor már azt hittük, túl sok a változás, felerősödtek a külső támadások – az európai baloldal és bürokraták, a profithajhász bankok és multik részéről –, akkor jött az évszázad árvize. Megszerveződött a nemzeti összefogás, ami meghozta a „lelki fordulatot”. Egyszerre csak jöttek a sikerek: a deficiteljárás megszűnése, a növekedés, a rezsicsökkentés. Ha a tényeket és az időrendet kellően szabadon kezeljük, akkor máris előttünk áll a természet, a nemzeti lélek és a kormányzás misztikus összhatása. Az Orbán által 2012-ben emlegetett vékony jég reccsenései, majd az árvíz sodrása után az ország, íme, szárazra vergődött.

Őrült beszéd, de van benne rendszer. Orbán nem szűnik meg önigazolást adni híveinek. Amit tesznek, arra nemcsak joguk van, hanem ez küldetésük parancsa. Ne tévedjünk, ebben nem kell valóban hinni. A képmutatás e rendszere arra törekszik, hogy folytonosan megteremtse az erkölcsi fölény látszatát. A magyarázatrendszert időnként meg kell újítani, fel kell tupírozni, de a lényeg nem változik: ők vannak fent, mégpedig azért, mert megérdemlik. Egy ilyen rendszer, amely történelmi és morális küldetésből eredezteti önmagát, nem köt kompromisszumokat. Csak idő kérdése, mikor rúgja be az ajtót. Aki azt hiszi, egyéni alkukkal megúszhatja, téved. Nincs szükség társutasokra, kollaboránsokra. Minden vagy semmi.

Pontosan ez lehet(ne) az Orbán-rendszer legfőbb gyengesége: ha úgysem egyezkedik, akkor logikus lenne küzdeni ellene. Lendülete láttán azonban a többség úgy is gondolhatja: nincs már mit tenni. Vele, alatta kell élniük azoknak, akik itthon maradnak. Tűrni kell, alkalmazkodni, megúszni, és örülni minden állami ajándéknak, legyen az bármilyen szűkmarkú.

A belenyugvó berendezkedésérzet mellett azonban él a várakozás is. Kevesen hiszik itt, hogy ami van, az a lehetséges világok legjobbika. Azt is kevesen hiszik, hogy Orbán majd azzá varázsolja. Inkább vélik úgy, hogy a helyzet rosszabb, mint lehetne.

A növekvő szegénységet még a hivatalos statisztikák is kimutatják. Negyedszázados szegénységi csúcson járunk. A lecsúszás esélye nő, a „visszatérésé” egyre csökken. A megszorítás és a központosítás elegye szétzilálja a közszolgáltatásokat: az oktatás zajosan, az egészségügy csendesebben hullik szét, a szociális szakma pedig már rég nem kap levegőt. A nemzeti bank hitelprogrammal támogatja a vállalkozásokat, csakhogy közben a kormányfő szelektív gazdaságpolitikája kiszámíthatatlan jogszabályi környezetet teremt. Számos vállalkozási és munkaadói teher emelkedett. A foglalkoztatási adatokat most éppen a szokásosnál is értelmetlenebb közmunkásképzési programmal kozmetikázzák. Kialakult a központosított korrupciós rendszer, amely a politikai zsákmányszerzéssel kéz a kézben jár. Éveken át harsogta a Fidesz a morális válság vádját a baloldali–liberális oldallal szemben, amely persze nem volt bűntelen. Ám akkor az sem túlzás, hogy a hiányosan táplálkozó gyerekek sokasága, a kegyetlen és cinikus szegénytemetkezés, a rendszerjellemzővé vált korrupció, a pazarló presztízs- és hobbiberuházások garmadája kimerítik a morális botrány fogalmát.

A választópolgárok nagy részét tehát nem arról kell meggyőzni, hogy a fennálló helyzet rossz. Még csak arról sem, hogy a Fidesz rontott a helyzeten. Ezt sokan tudják. Bár a Fideszé a legnagyobb tábor, a társadalom egészét illetően nincs többségben. A tét ma az, hogy a rosszallók nagy része elmegy vagy sem a szavazókörökbe 2014 tavaszán. Ha várnak, hát arra várnak, hogy a sok csalódást követően jobb ajánlatot kapjanak. Netán jót.

Valószínű, hogy a választók aktivitása erősödik a választás közeledtével, nincs szó azonban automatizmusról. Pataki Ferenc 1995-ben a választó magányosságáról írt. A magányos választók simán otthon maradhatnak jövőre, megvonva sorsdöntő voksaikat a kormányváltó ambícióktól.

Bár, mint a mondás tartja, a politikában egy hét is nagy idő, a teljes összefogás létrejöttére kevés az esély. Az összefogásvágy összefogás-hisztériába csapott át, amelynek közepette a stratégiai célok nem találkoznak. Az összefogás Szent Grálja ugyanúgy nem került elő három év alatt, ahogy a közös miniszterelnök-jelölt sem, aki az Excaliburt kihúzná a sziklából. Ez persze baj: hiányozni fog a választási harcban, de a lehetetlen küldetés folytatása még több kárt okozhat.

Ám ha így alakult, akkor Artúr király híján érdemes lenne a meglévő erőket ésszel használni, hogy ne menjen pocsékba minden remény és erőfeszítés. A nagy megegyezés látomásának kergetése helyett – megint Pataki kifejezésével élve – a kicsi reménykedések dicséretét zenghetnék. Ha létrejönne legalább a békés egymás mellett élés, aztán az erre esélyes demokrata pártlisták bejutnak a parlamentbe és akár az utolsó pillanatban leveszik az esélytelen egyéni jelölteket, akkor az ellenzék meglepheti a Fideszt.

Ezzel még távolról se oldódna meg minden gond. A baloldali, a liberális és a demokrata gondolat megújítása épp csak elkezdődött, s eltart még egy darabig. Kerekasztal is majd utólag lesz. Ám most közel s távol nincs más lehetséges kormányváltó erő, csak a demokratikus ellenzék. Ha nem érkezik meg a magányosan várakozó választókhoz, akkor a berendezkedésérzet ér majd oda hozzájuk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.