A csomagolás megint ízléses: ki ne értene egyet a szaktárcával abban, hogy száműzni kell a hazai magánnyelvoktatásból a diákokat megrövidítő kóklereket!? Támogatható az a szándék is, hogy csak azok maradhassanak a piacon, akiknek szaktudását, nyelvismeretét nem érheti kifogás. Az sem ördögtől való, hogy bizonyos esetben infrastrukturális feltételeket is szabnak, mégse nyomorogjon húsz tanuló egy három négyzetméteres, levegőtlen helyiségben.

A szép, kampánybarát üzenetek azonban csak elfedik a valós szándékot. Erre utal már az is, hogy feltűnően bonyolultak, ellentmondásosak, bizonytalanságot teremtők a szakma működését meghatározó új rendeletek. Az egyik szakmai érdekvédelmi szervezet szerint akár az is kiolvasható belőlük, hogy minden érintettnek – a nagy iskolának éppúgy, mint a házhoz járó, korrepetáló tanító néninek – az engedély feltételéül szabnák az egymillió forintos kauciót. Hogy minden szereplőnek – vagyis az egy-egy diákot otthon oktató tanárnak is – előírják, hogy gondoskodnia kell megfelelő méretű tanteremről, kellő fényerejű lámpákról, külön férfi-, női mosdóról. Ráadásul ma, amikor e körben jellemzően a tanulók igényeihez kell alkalmazkodnia a tanárnak, a rendelet egyes mondatai arra engednek következtetni, hogy kötelezővé tennék az oktatási terv előzetes engedélyeztetését.

Hiába a szaktárca sértődött visszautasítása, árulkodó a bizonytalanság: a szándék nem feltétlenül az átlátható viszonyok megteremtése. Lehet ugyan a részleteken vitázni, de süt a rendeletekből, hogy a kisebb iskolák és a magántanárok helyett a nagyobb oktatási központokat akarják helyzetbe hozni. Köztük azokat, amelyek az elmúlt években többmilliós állami és uniós pénzeket nyertek. Felmerül a gyanú: ahogy a tankönyvek, a földek, a trafikok esetén, a nagy rendrakás ezúttal sem jelent mást, mint a piac újraosztását.

Az önmagában felháborító, hogy a kormány a saját kedvére alakítaná át a piaci folyamatokat, csakhogy most nem cigiboltról beszélünk: azzal, hogy a kisebb iskolákat és magántanárokat ellehetetlenítik, egzisztenciákat sodornak veszélybe, és feláldozzák az oktatás sokszínűségét, mesterségesen csökkentik a „kínálatot”, a versenyt, és nem utolsósorban jelentősen szűkítik a tanulók lehetőségeit.

Az ember nem hisz a szemének: mintha mindez valami Nagy Terv része lenne, onnan kezdve, hogy csökkentik a tankötelezettség korhatárát, odáig, hogy a szakképzésben kevesebb a közismereti óra, a közoktatásban erkölcstant tanítanak (egek, milyen erkölcsöket ezek után?!), és íme, szűkítik a nyelvtanulás lehetőségét. Mintha csak azt akarnák, hogy akik nem az övéik, maradjanak, ahol vannak, vagyis itt, azokkal az erkölcsökkel, amiket ők tartanak kívánatosnak és azzal az alaptudással, amit ők annak tekintenek, s reményeik szerint azon befektetők sokasága is alaptudásként ismer el, akik a mi gyerekeinket alkalmazzák majd betanított munkásként.