Dédapám a téeszesítéskor vesztette el a földjét. A megmaradt háztájit, a nagyapámét jó húsz évvel később a falu nagy hatalmú vébétitkára sajátíttatta ki, arra hivatkozva, hogy a közösség érdeke előbbre való, mint az egyéné. Az öreg nem hagyta magát, bíróságra ment. Apám védte, aki nem ügyvéd, hanem erdész volt, de naivan hitte, hogy az égbekiáltó arcátlanság helyretevéséhez elegendő a józan érv, nem kell hozzá prókátor.

Tévedett. Nagyapám megkapta a földje elvételéről szóló passzust, s még akkor éjjel agyvérzésben meghalt.

A rendszerváltás után ügyvédek és orvosok vitték el a falu földjét, ők vásárolták fel a kárpótlási jegyeket, s licitáltak a zsírosabb falatokért. A parasztemberek meg csak ültek ott némán, keserűen, miközben a rendszer épp sokadszorra készült arcul csapni őket. Aztán egyikük felállt, kitépte a regisztrálásra használt számítógép zsinórjait a falból, és kidobta az ablakon. Ezzel persze csak elodázta a döntést, megváltoztatni nem tudta: a géprombolás ma sem elegendő fegyver a társadalmi igazságtalanságok megváltoztatásához.

Ezt a dühöt, dédapáink, nagyapáink és apáink dühét érzik most azok a zempléni gazdálkodók, akik alól a jelenlegi hatalom próbálja épp kihúzni földjeiket. Ezúttal magasztos szempontokra, a természetvédelemre hivatkoznak, s egy törvényre, amely kimondja, hogy a kárpótlásként annak idején visszaadott, de természetvédelmi területeken lévő földeket – néhány kivételtől eltekintve – 2015 végéig újra állami tulajdonba kell venni, s az illetékes nemzeti parkok birtokába adni.

Látszólag tehát az történik, hogy az állam érvényt szerez egy törvénynek, amelynek céljával akár egyet is tudnánk érteni: a védett területet óvja az, aki a legjobban ért hozzá. Így is lenne, ha a gazdáktól elvett föld Zemplénben az Aggteleki Nemzeti Park kezelésében maradna. Csakhogy ezeket a területeket, miután jogilag rendezték a helyzetüket, azonnal haszonbérbe fogják adni. Most még hivatalosan ezt senki nem mondja ki, magánbeszélgetésekben azonban az illetékesek elismerték: ez lesz a sorsa valamennyi visszavett területnek. A helyben élők pedig már most attól félnek: kormányhoz közel állók, kiskapukat találók, „haveri bérlők” nyerik majd sorra a pályázatokat, ugyanúgy, ahogyan a Bükki Nemzeti Park borsodi mezőségi földmutyijaiban, vagy az ország más színterein, más pályázati bohózatokban.

Méltányosnak nevezhető döntés ebben a helyzetben talán csak egy módon születhetne: ha ezeket a területeket jelenlegi tulajdonosaik pályáztatás nélkül, hosszú távra visszabérelhetnék az államtól, tovább folytatva itt a legeltetést, állattartást, ugyanolyan szigorúan betartva a természetvédelmi előírásokat, mint eddig.

Erre az eshetőségre persze – dacára a generációk óta rám örökített naivitásnak – nagy tételben nem fogadnék.