Ha valaki kíváncsi rá, hogy lehet egy választást elveszíteni, aztán mégis győztesnek tűnni, annak felhívnánk a figyelmét Sigmar Gabriel német szociáldemokrata pártelnök teljesítményére.

Gabriel az SPD történetének második legrosszabb választási eredményét produkálta szeptemberben, most mégis ő lehet a politika új sztárja. Kiváló stratéga ugyanis. Amikor kell, kockáztat, amikor biztosnak látja a kudarcot, másokat tol maga elé. Várja, hogy eljöjjön az ő ideje. Nem véletlen, hogy nem ő volt a szocdemek kancellárjelöltje, hanem Peer Steinbrück, aki tisztességesen küzdött, de a várakozásoknak megfelelően alulmaradt Merkellel szemben.

Ő volt az is, aki végig azt hangsúlyozta, hogy nem vesz részt semmiféle nagykoalícióban a CDU-val. A vereség Steinbrücké, a jövő viszont Gabrielé maradt. És ez a jövő, ha nem is teljesen rózsaszínű, azért határozottan pirosas árnyalatokat is mutat. Gabriel felismerte, hogy a német választók nagy többsége nagykoalícióra kényszerítette a két legnagyobb pártot. Ragaszkodhatott volna az ellenzéki vezérszerephez, de tudta: ezért súlyos büntetés járt volna egy előrehozott választáson.

Lenyelte a békát, és igyekezett pirosra festeni a CDU programját. Ez annyira jól sikerült, hogy a koalíciós szerződés szinte a szocdemek győzelmének tekinthető. Kíméletlenül kihasználták, hogy Merkel CDU-ja koalíciós partner híján legfeljebb kisebbségben tudna kormányozni. De mindez nem volt elég: Gabriel csavart egyet a német politikán, és a koalíciós szerződést belső szavazásra bocsátotta. Kapott emiatt hideget, meleget bőven, még alkotmánysértéssel is meggyanúsították: micsoda dolog, hogy a 470 ezer SPD-tag döntsön arról, hogy lesz-e nagykoalíció a 84 milliós országban?

Gabriel a párton belüli demokrácia fontosságával érvelt, hogy végre vessenek véget annak a korszaknak, amikor a pártvezetés azt nyom le a tagság torkán, amit akar. Mint ahogy a koalíciós szövetségesek tették, és általában a demokráciákban szokás. Az ilyesmi azonban néha visszafelé sül el: amikor Gerhard Schröder egykori szocdem kancellár bevezette az Agenda 2010 nevű reformcsomagot, benne például a munkanélküli-ellátás radikális megkurtításával, nemigen konzultált senkivel.

Tudta, hogy fontos intézkedésekről van szó – még Angela Merkel is elismeri, hogy ezzel alapozták meg a német gazdasági sikereket –, de az SPD-tagok többsége úgy érezte, ő nem ilyen politikához adta a hozzájárulását. Meglehet, Schröder is meg tudta volna őket győzni, de nem vette magának a fáradságot, inkább puccsszerűen (és sértődötten) lemondott a párt vezetéséről, és előrehozott választásokat kért. A többit ismerjük, jött a sokak által lebecsült Merkel, az SPD csaknem szétesett, miután sokan átigazoltak az egalitárius álmokat ígérő Baloldalhoz.

Gabrielnek elege lett az örök második szerepéből. Tudta, hogy sokat kockáztat, hiszen benne volt a pakliban, hogy az SPD nemet mond. Ám ha nyer, az igazán grandiózus győzelem lesz! Nyert, és most ünnepel. Merkel csak mosolyog, hiszen Gabrielnek hála, mégiscsak ő lesz a kancellár harmadszorra is. De sejti, a kihívója már megvan, csak átmenetileg szövetségesnek álcázta magát.