Félelem
S. Terézia, Balogh József, Fülöpháza polgármestere és volt fideszes – jelenleg független – országgyűlési képviselő élettársa ennek ellenére is okkal fél attól, hogy általesik a vak komondoron, ezért nagy ívben kerüli a kutya társaságát (a komondor kiszámíthatatlan jószág, szereti elgáncsolni a gazdáját). De a kutyát nem egyszerű elkerülnie, hiszen már visszaköltözött Baloghhoz, aki előszeretettel igazolta férfiasságát azzal, hogy S. Terézia fejét a terasz fából készült korlátjához verte, amit aztán jó kedéllyel a vak komondorra fogott, így vakuljon meg, hogy ő mindig az igazat és csakis az igazat.
S. Terézia, Balogh József élettársa azonban vagy félt nem visszamenni egy esetleg kilátásba helyezett még nagyobb verés okán, vagy jobban rettegett a saját rettegésétől, hogy magára marad e kiszámíthatatlan világban, mint amennyire attól tartott, hogy általesik a vak komondoron, aminek esetleg az lehet a következménye, hogy kedélyes-spicces élettársa a terasz korlátjához koccintja a fejét, mert a kutyát jobban szereti nála. Meg lehet szokni ezt is.
Nincs rosszabb a félelem megszokásánál. Kormányunk a kiüresedésnek és az elmagányosodásnak ezeket a veszélyeit fölismerte, és mivel őszintén aggódik polgárai mentális és fizikai állapotáért, mostanában kifejezetten ösztönzi a társas tevékenységeket. Ezért aztán olykor ismerkedő táncesteket rendez fiatalok – kiváltképp egyetemisták – számára, ami egyrészt kiváló edzési lehetőség az elkényelmesedett ifjúság számára, másrészt ezzel is családalapításra akarja nógatni őket. És ha a kígyózó rumbamozdulatok erotikus volta első látásra esetleg mégsem a házasság igényét váltaná ki belőlük, sokkal inkább felelőtlen – ifjúság, bohóság! – szexuális ingereket, akkor következő lépcsőben gyed extrában gondolkodik, hiába, no, ezek a mai fiatalok még nem Hoffmann Rózsa erkölcsóráin cseperedtek, jó pénzért a gyereknemzésre is biztosan kaphatók. Az pedig senkinek a fejében meg sem fordulhat, hogy esetleg félnek a jövőtől, és az itt valójában a baj. Nem, a magyar, kiváltképp, ha ifjú, nem fél, s ha pénzzel, hát pénzzel kell ösztökélni.
Eszközökben háborús helyzetben nem szabad válogatni, márpedig hadi helyzet van, hiszen Orbán Viktor is megmondta, hogy a miénk veszélyeztetett fajta, kevesebb a keresztelő, mint a temetés, hí a haza, ágyba, magyar! Tényleg nagy a veszély, de azért vannak apró diadalok, s valamelyes megnyugvásra adhat okot az, hogy kormányunk szemmel láthatóan gőzerővel dolgozik, veszélyhelyzetben Orbán Viktor hol gátakat épít, hol stadionokat, hiszen kellenek a közösségi terek. És nincs az a helyzet, amelyben ne fejleszthetnénk a bennünk szunnyadó életerőt, amivel szembeszállhatunk a ránk-ránk törő félelemmel, az olyannal például, hogy végül talán a kutya sem fog eltemetni bennünket, kiváltképp, ha vak.
Kellenek hát az új, unortodox közösségi terek is, s ilyenek lesznek a szociális temetők. Ez ám a teremtő temetőközösség! Az emberek kalákába verődve ássák el szeretteiket, kik egyre csak sorjáznak, elhullunk lassan, együtt lapátolják sírjukat, fizetség nélkül, itt valahol, ott valahol négy-öt magyar összehajol, megbeszélik a rezsicsökkentés áldásos hatását, beszólnak Brüsszelnek, aztán a tenyerükbe köpnek és hantolnak keményen, ezzel is bizonyságot téve az Isten, Orbán Viktor és a munka iránti elkötelezettségükről. Ehhez a gondoskodó állam segédkezet is nyújt számukra a központilag biztosított koporsó, urna és kereszt képében, s mindez a kereszténydemokraták szerint alapot ad a méltó temetéshez.
Valóban, Istennek tetsző gondolat, hogy még a halál is munkára ösztönözzön, kár félni, hiszen kemény munkával akár föl is támadhatunk, hallottunk már ilyet, mert hatja magát az ember. Ezzel kapcsolatban persze senkit nem érhetett meglepetés, hiszen a galamblelkű Navracsics Tibor, úgyis mint Orbán Viktor későbbi helyettese, már ellenzékből megmondta, hogy a Fidesz–KDNP-kabinet az aktívak kormánya lesz, őket fogja támogatni, bemondta jó előre, mindenki tudhatta. Mentek is az aktívak, szavaztak két jól irányzott iksszel, úgy érezték, hogy nekik aztán most tényleg nincs mitől tartaniuk, eljön az ő idejük, a többi nem számít.
Nem számít a hajléktalan, aki attól fél, hogy megfagy éjjel, mert nincs hol aludnia. Nem számít a nyomorult, aki attól fél, hogy nem kap közmunkát, éhen döglik a gyereke és ő is. Nem számít a közmunkás, aki a polgármestertől fél, hogy holnap nem ad neki közmunkát. Nem számít a polgármester, aki attól fél, hogy álmában elvágják a torkát, mert nem tud közmunkát adni. Nem számítanak, persze, de hiába ment el ikszelni az ápoló, az orvos, a közterület-felügyelő, a BKV-ellenőr, a taxisofőr, a trafikos, a tanár; a tanár most a tanfelügyelőtől fél, a tanfelügyelő az őt ellenőrző Kliktől, a Klik vezetője a nyakára ültetett kormánybiztostól, aki viszont az oktatási államtitkárságtól tart, hogy kisír-e elég pénzt a Kliknek, vagy rájuk dől ez az egész, maga alá temetve őt is.
Hoffmann Rózsa attól fél, hogy nem tud elég pénzt szerezni a Kliknek, Klinghammer István felsőoktatási államtitkár meg a saját helyettesétől, Maruzsa Zoltántól fél, akit még elődjétől, Hoffmann Rózsától örökölt, Balog Zoltán humánminiszter meg attól, hogy véletlenül Klinghammer nevével azonosítják a felsőoktatási koncepciót, nem az övével, ami mégiscsak megengedhetetlen lenne. Klinghammer, hogy átvigye elképzeléseit, trükkösen kijátssza a helyettesét és miniszterét, s Lázár Jánoshoz fordul, hátha ő támogatja a koncepcióját, Balog Zoltán meg Orbán Viktorhoz, s így jól átveri Klinghammert és Lázárt egyaránt, így aztán a felsőoktatási reformelképzelésekből végül semmi nem lesz, vagyis retteghetnek a rektorok, mert nem az egyetem választja majd meg őket, hanem a miniszter dönt.
Eközben Balog Zoltán is retteg attól, hogy a végén még kijátszik ellene egy titkos kártyát Klinghammer szövetségese, Lázár János, aki viszont valami rejtélyes oknál fogva leginkább Pintér Sándortól fél, ezért, hogy gyengítse, harcot indít a belügyminiszter régi szövetségese, Csányi Sándor OTP-vezér ellen, akinek persze nincs oka félnie senkitől, hiszen az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, de azért titkon mégiscsak tart egykori helyettesétől, Spéder Zoltántól, aki az államosított takarékszövetkezetekkel szétzúzhatja az OTP-t, na pláne Orbán Viktortól, aki egy újabb Fidesz-kormányzás esetén akár egyetlen mozdulattal eltörölheti az önkormányzatoktól átvállalt állami adósságot, mert ebben az országban a legfőbb erkölcsi mérce az lett, hogy senki ne fizessen semmiért, holott azok, akik félnek, tudják, hogy ilyen nincs, előbb-utóbb mindenért meg kell fizetni, hiszen épp ezért félnek olyan nagyon.
Mindenki fél valakitől. A félelem tapasztja egybe a rendszert. A Fidesz a lényegét gerjesztette rá kétharmaddal a társadalomra: a mindent átitató félelmet. A félelmet, amely szavazógéppé, vagy ahogy Lázár János mondta egykoron, Orbán Viktor frakciójává züllesztette a képviselőket. Azokat, akiket Orbán Viktor választott ki, akik szótlanul tűrték Schmitt Pált, Orbán Viktor államfőjelöltjét, akiknek egyetlen szavuk sem volt a magánnyugdíjak elkobzásánál, az Alkotmánybíróság kivégzésénél, az oktatás államosításánál, a földpályázatoknál, a Közgép machinációinál, Mészáros Lőrinc milliárdjainál, az újabb és újabb alkotmánymódosításoknál, akik szótlan-sótlan üldögéltek Balogh József mellett mindaddig, amíg csak ott „fent” azt nem mondták, hogy márpedig Baloghnak mennie kell, s akkor már ők is felháborodtak azon, hogy képviselőtársuk a terasz fakorlátjához verte élettársa, S. Terézia fejét, akkor már őket is megrázta ez a példátlan eset, akkor már ők is kiálltak az asszonyok jogaiért, de ehhez kellett ez a „fent”, mert a „fenttől” félni kell, mert akik ott vannak, bármikor bárkit lecserélnek: ha kell, Pokorni Zoltán hullik, s ha odaérünk, akkor majd Navracsics Tibor is, ha kell, új elitet hoznak létre nemcsak a társadalomban, hanem a pártban is, mert ők vannak fent, és ők ott fent nem felejtenek semmit és mindent megtehetnek – Kövér László és Orbán Viktor tényleg nem fél semmitől.
Apropó. Kövér László talán egyvalamitől mégiscsak tart kissé: saját lelkiismeretétől. Erre utal, hogy kínos gonddal keres minden apró momentumot, amely önigazolásra adhat okot, ami felmentheti annak súlya alól, amit tettek, és ha ezek a momentumok elfogynának, még mindig ottmarad a komcsik elleni küzdelem végső érve, amely ma, 2013 utolsó napjaiban már annyira nehezen feldolgozható tétel, hogy könnyen a rögeszmések elborulásához vezethet. Orbán Viktor pedig senkitől és semmitől nem fél, mindenkit megfélemlítve építteti saját mítoszát a Hősök tere hévvel és pátosszal teli ifjától a nagy államférfiúig, miközben valójában tart mindenkitől, kiváltképp önmagától, hogy ezt a mítoszt valamiképp porlasztaná. És ha előbb-utóbb eljön az elkerülhetetlen bukás pillanata, abban nem lesz semmi patetikus, semmi heroikus, semmi, ami e mítoszt tovább dagasztaná, abban nem lesz nagyság, erő, szépség, még csak giccs sem adatik, az a bukás Orbán önképét roncsolja majd össze, s ez az, amitől az ő szívét is összefacsarja a jeges rémület: retteg saját megszégyenülésétől.
