„Budán vár egy kis kertecske is. Benne sütő-főző készség, Debrecenből való, nem kezdem mesélni, mert annak a története is egy kis regény.”
Bächer Iván: Hazatérés

Akkor elkezdem mesélni én, végül is nem bonyolult. Iván fölhívott pár éve, és azt mondta, hogy kellene neki egy izé vasból, aminek nem tudja a nevét. Egy három lábú szerkezet, aminek a közepén egy tárcsa van, s abban tüzet lehet rakni, úgyhogy bárhová le lehet tenni. Még a járdára is Újlipóciában, ahol ő kecskét akar sütni a szabadban. Azt hiszem, a Pozsonyi úton, a járdán. A barátainak. Azt hiszem, nem csodálkoztam. Kecskét sütni a járdán, a pesti belvárosban? De lehet, hogy birkát mondott. Vagy vaddisznót, nem emlékszem. Mindenesetre semmi furcsát.

Mert attól a perctől kezdve, hogy megláttam Gárdonyban őt kilencvennégyben, én kinéztem belőle mindent. A Népszabadság rendezett ott egy kétnapos murit, s miközben söröztünk, valaki odasúgta nekem, hogy nézd csak, az ott Bächer Iván. Úgy meglepődtem, hogy az asztal alatt bokán rúgtam valakit, egy akkori nagyfejest a kiadóból, a nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy csúnyán nézett. De mit tehettem? Kezdő firkász voltam, s a teremben megjelent a tárcaírók királya, Bächer Iván. Harminchét éves volt. Úgy nézett ki,mint Jézus Krisztus. Hosszú haj, hosszú szakáll, zavarba ejtően zöld szempár. Azon az éjszakán öt órán át beszélgettünk a tárcaírásról, és a következő húsz évben sem jutottunk a végére, pedig azóta ettünk-ittunk együtt Pesten és Budán, Egerben és Dubicsányban, Nagyrábén és Debrecenben.

A tárcaírásról egyébként úgy kell beszélgetni (ezt tőle tanultam), hogy közben lehetőleg egy szót sem ejtünk a tárcaírásról. Csak minden másról. A hazánkról például. Vagy a rántottáról. Egy tojásban micsoda lehetőségek rejlenek. Egy rántotta története is egy kis regény. Egyszer elmeséltem neki, hogy amióta egy tizenhatodik századi útleírásban azt olvastam, hogy egy angol utazó magyar földön ette élete legfinomabb rántottáját, mindig meghatódom a sparhelt mellett álló öregasszonyoktól. Merthogy az a bizonyos angol átutazóban Magyarországon megszállt egy magyar nénikénél, aki reggelire olyan kolbászos rántottát rittyentett neki, hogy soha életében nem feledte el. Ötszáz éve ennek, magyaráztam lelkesen Ivánnak, és úgy érzem, hogy azt a rég halott nénikét én is ismerem... Hisz ettem én olyan falusi rántottát, amilyet előttem ötszáz évvel az az idegen. Iván egykedvűen hümmögött, majd azt mondta:

– Egyszerű ez. A tojást disznózsíron kell sütni, de nem flancos teflonban, hanem vasserpenyőben.

– Ennyi az egész? – kérdeztem csalódottan.

– Ennyi – válaszolta. – Mármint ha az a serpenyő úgy ötven-hatvan éves. Annyi kell. Ötven-hatvan év, és kész.

Szóval értettem, hogy az a sütő-főző készség a Mesteremnek fontos. Elmentem hát a vasboltba, amit Debrecenben parasztellátónak hívnak, s vettem tűzteret, merthogy ez a neve: tűztér. De nem én vittem el neki Pestre, és nem is ő jött érte, hanem egy közös barátunk szállította el hozzá autóval. Ennyi az egész. Nincsen ebben semmi regényes.

Kivéve Ivánt, a tárcaírók királyát, a regényes alakot, aki átutazóban kis időre meghalt Magyarországon. De halálában írja magát tovább, akár van a túlvilágon Isten, akár nincsen. Szegény Isten. Nem lennék a helyében, ha egyszer Iván szeme elé kerül. Egy Bächer Iván sok mindent nem fog neki megbocsátani. A hazánkat például, ahogyan elveszett. Az európai tűztérben, ahogy odalett.