Mint a tizenhat pont kidolgozásának részese, szeretném megnyugtatni a Népszabadság olvasóit: komolyan gondoljuk a tizenhat pontot. A két pont, amelyek Tamás Ervin szerint „fejszével rontanak neki” a mai parlamenti többség álláspontjának és intézkedéseinek, valójában a magyarok többségének igényét fejezi ki. A felmérések szerint a magyarok nagy része szükségesnek tartja, hogy a magyar állam támogassa a kisebbségben élő magyarok önazonosságának megőrzését, oktatási és kulturális intézményeket, magyar állampolgárságuknak azonban a 2004. decemberi népszavazáson nem volt többségi támogatottsága, magyarországi választójoguknak pedig azóta sincs. Mindebben a határon túli magyarok is megosztottak. A letelepedés nélküli honosítás ellentétes a nemzetközi gyakorlattal, tartósan feszültséget kelt Magyarország és szomszédai között. A kettős állampolgárok választójoga az itt élőket foszthatja meg attól, hogy maguk dönthessenek a sorsukról. Miért ne vethetné fel egy párt a visszatérést az európai normákhoz? Miért volna ez sokkoló radikalizmus?

A magyar társadalom Európa egyik leginkább szekularizált társadalma, ahol másfél évszázados, Deákra és Eötvösre visszanyúló hagyománya van állam és egyház elválasztásának, az állam világnézeti semlegességének. Az egyházak állami finanszírozása a pártállam gyakorlata volt, onnan örökölte az új magyar demokrácia. Horn Gyula miniszterelnök annak idején az egyházak politikai semlegességét várta a Vatikánnal kötött megállapodástól, amit nem ért el. A kompromisszumos megállapodás ugyanakkor különleges közjogi státust adott a katolikus egyháznak, garantálta közhasznú tevékenységének állami finanszírozását, de az adófizető polgárok döntéseitől tette függővé az egyházak hitéletéhez nyújtott állami támogatást az egy százalékok fölötti rendelkezéssel. Azóta az állami finanszírozás több lépésben kibővült, az adófizetői döntés viszont lényegében megszűnt: az Orbán-kormány az egy százalékokat is a lehetséges teljes összegre egészíti ki. Az orbáni alaptörvénnyel, amely állam és egyház együttműködéséről rendelkezik, összhangban van ez, viszont aki azt a deáki–eötvösi felfogást vallja, amelyet 1990-ben az új magyar demokrácia is magáévá tett, miért ne kérdőjelezhetné meg azt a megállapodást, amely állam és egyház összefonódásáról szól, és távol áll a magyarok többségének mai értékrendjétől? Miért ne lehetne egy párt a XIX. századi magyar liberalizmus követője a politikai katolicizmus helyett?

Folytathatnám a sort: miért ne állhatna ki az orbáni gazdasági nacionalizmussal szemben az euró bevezetése mellett, ami egyszerre eszköze és szimbóluma európai integrációnknak, alapja a magyar gazdaság stabilitásának és távlati versenyképességének? Miért ne léphetne fel Orbán kirekesztő társadalompolitikájával, az ehhez illeszkedő családi adókedvezménnyel szemben a gyerekvállalás olyan támogatásáért, amely minden gyereket egyformán támogat, vagyis a családi pótlék emeléséért? Miért ne mondhatná el, hogy hazugságnak tartja az orbáni rezsicsökkentést, és miért ne állíthatná szembe vele az energiafelhasználás fenntartható csökkentésének, a megújuló energia elterjesztésének programját? Miért ne kezdeményezhetné a kormány propagandaeszközévé tett köztelevízió megszüntetését, hiszen az más kormányok idejében sem tudott mindig ellenállni a kormányhoz való politikai igazodás kísértésének?

A DK tizenhat pontja persze élesen szemben áll az orbáni politikával, és nemcsak azzal. Aki valamiféle kiegyezést keres azzal a politikával, amely letéríti hazánkat a gazdasági fejlődés, a modernizáció, az európai integráció útjáról, Európában egyedülálló módon tudatosan növeli a társadalmi különbségeket, és elszigeteli az országot a demokratikus Európától, az joggal idegenkedik a DK pontjaitól. Aki azonban valóban szakítani akar az orbánizmussal, az a maga jövőképét ismerheti fel bennük.

A szerző a Demokratikus Koalíció alelnöke

A 16 pont egyikéről sem hiszem, hogy ördögtől való, azt viszont igen, hogy könnyebb őket leírni, mint megvalósítani. Cikkemben hangsúlyozom, hogy normális országokban ezekről gondolkodni, vitatkozni szokás, nem elátkozni őket. Ennyi tabut egyszerre viszont csak egy olyan párt vesz fel programjába, amelyik tisztában van azzal, hogy ez így csomagban nem a többség olthatatlan vágya – hanem egy jól körülhatárolható kisebbségé. És tudatosan hozzájuk akar szólni (az 5-8 százalékhoz). A merész, sarkított változat mindig nagyobbat szól, de léteznek lágyabb, keresztülvihetőbb alternatívák, amelyek néha célravezetőbbek,még akkor is, ha a politikus eltökélten hisz abban, hogy ő áll egyedül az igazság oldalán, minden más megközelítés hátraarc,megalkuvás. Könnyen lehet persze kérlelhetetlen egy párt a kormányra kerülés veszélye nélkül. Ha viszont mégis csoda történne, akkor Bauer Tamás legnagyobb csalódására Gyurcsány sem esne fejszével a vatikáni szerződésnek vagy a köztelevíziónak, ahogy nem tette ezt 2004-től 2009-ig sem. És nem emiatt bukott meg.

Tamás Ervin

– Ja, hogy maguk nem a választásokutánra ígérnek, hanem a feltámadás utánra?! Akkor bocsánatot kérek, hogy az imént nem vettem magukat komolyan!