Bajnai és Mesterházy tényleg hihetik azt, hogy egymással szembeni fenntartásaikat nem kell nyilvánosan bemutatniuk? Mert pártjaik belső demokratizmusa – ha van ilyen –ezt máig nem kényszerítette ki. Mert ezt az ellenzéki sajtó sem kényszerítette ki. A személyes ambíció önmagában ugyanis nem lehet elég ehhez a szembenálláshoz. E mögött a másik érték- és érdekvilága jelentős részének elvetése kell álljon. Amiért ez a kiállás, e túlzott feszítés racionális marad. Amiben az sem elég figyelmeztetés, ha a nép, a rakpart népe összefogást kiált. Ráadásul Bajnai inkább elvi, Mesterházy inkább szervezeti kötöttségű, nem egy talajon állnak. Bujkálnak egymás elől, ezért senki nem látja meg bennük a vezetőt! Mindkettő a maga győzelmében hisz, mindkettőt előrehajtja a csapata. De teljes magyarázatnak ez kevés.

Az ellenzéki tárgyalásokat az MSZP akkor kezdeményezte, amikor Bajnai Gordon és az Együtt 2014 fellépése és kezdeti fogadtatása miatt árnyékba látszott kerülni. Felrémlett a fő veszély; miszerint a baloldal politikai képviseletének MSZP-s monopóliuma elveszíthető! Ekkor, 2012 decemberében több akarat jutott a kezdeményezés visszaszerzésére, s talán kevesebb figyelem és politikai tervezőmunka arra, mi végre is az aktivitás. Milyen célért, kikkel, milyen formában mutat aktivitást a legnagyobb ellenzéki párt. Aztán az év elején megkezdődött szakpolitikai tárgyalásokon, amelyek tizennyolc témában folytak, s közel tíz különféle ellenzéki csíra- és roncspárt vett részt rajtuk – az egy közjogi sorozatot kivéve – az Együtt 2014 nem ült asztalhoz. Csak a közjogi témában, és oda sem egyből!

A közjogi tárgyalások végét már az Együtt 2014 dominálta, s az ott ténylegesen elhangzottakat hanyagolva elkészítettek egy fontos záródokumentumot. Ez lett az Együtt és az MSZP mai közös „tigrisverme”, még ha ez képzavar is itt. Mert ez a megállapodás lett az előképe annak a szövegnek, amellyel immár új nevén, az Együtt–PM és az MSZP ki akarja zárni a jelöltállításból a többi pártot, cserébe azért az illúzióért, hogy politikai céljaikat nemcsak elnyelte, de „oldatban is tartja” az MSZP kongresszusi programjában véglegesített szakpolitikák sora.

Decemberben a később stratégiaivá tehető taktikai előny visszaszerzése volt az MSZP fő célja, ezért elhibázta, rosszul tette fel az alapkérdést. Nem azt kérdezték meg maguktól és partnereiktől, hogy mi romlott el, és mit rontottak el ők maguk huszonkét év alatt, amiért elveszítették az állampolgárok bizalmát, hanem csak azt, mit csinálnának – nagyrészt csupán vissza – közösen abból, amit a Fidesz három év alatt elcsinált. És ebben partnereikkel meg is egyeztek!

Ebből, azaz a Szövetség a változásért 2014 felhívás szövegéből, az elhibázott alapkérdésből következik, hogy a válaszok semmi olyan elemet nem tartalmaznak, amikből a polgárok megérthetnék, mitől lesz jobb és más, eredményesebb, demokratikusabb, erősebb, jogállamibb, szolidárisabb, biztonságosabb és gazdagabb jövőt adó az áhított IV. köztársaság.

Mintha az ellenzéki politikai elitben elmaradna annak elfogadása, hogy az összefogásban az állampolgárok igenis keresik a maguk helyét. De nem lelik. Minőségi oktatás, ráhatás az iskolaszékre, hatékony helyi népszavazások, közvetlenül választott köztársasági elnök, érdemi önkormányzatok és valódi tagdíjat szedő, ezért erős szakszervezetek, működő helyi és országos társadalmi nyilvánosság, megrendelői pozíció a közmédiával szemben, független helyi médiumok, tényleges önszerveződések, foglalkoztatási és fogyasztási szövetkezetek… ezekről nincs szó, noha éppen ezeket keresve most lép be a politikába egy új generáció.

A kért politikai felhatalmazás – a most hiányzó program – tartalma a lényeg; azaz, vállalkoznak-e az ellenzék vezetői egy új ország alapítására! Mert visszacsinálni kevés! A problémát jól mutatja, hogy bár a társadalom legrosszabbul működő alrendszere a nyilvánosság, erről egyetlen egyenes mondat nem hangzott még el. Nem a felcsúti Maradonát kell emlegetni, hanem megmondani, hogy mire készülnek a kihívók.

Valakiknek fel kell tenniük a jó kérdéseket. Mit rontottunk el mi? Mitől torzult el pártrendszerünk, és mitől vált papírmasé kulisszává mindahány alkotmányos alapintézményünk. Hogyan juthatott ezzel a morális kontroll nélküli cinikus tudással Orbán és Simicska hatalomra?

E kérdésekre, ha felteszik őket, válaszokat kell adni, s ezekből egy valódi programot összerakni. E nélkül az alaptörvény fogságából kitörést jelentő szavazói többség – amiből a szükséges kétharmad fakadhatna – meggyőzhetetlen és megszervezhetetlen. Miként Ágh Attila, Somogyi Zoltán, Marosán György és mások is szóvá tették már e hasábokon, az ellenzék közös felelőssége, hogy az állampolgári részvételnek, a demokratikus aktivitásnak, s ahogy Kálmán László felvetette, a kisebbségek hatékonyabb jogvédelmének helyet és formát, alkotmányos eljárásokat és jogi szerkezeteket kínáljon.

Az alkotmányozás tehát kikerülhetetlen, s ehhez kell igazítani az oly drága megmaradt időt. Az ellenzék vezéreinek nem hatalommegosztásban, hanem „csak” a nemzetnek ajánlott új alkotmányban kellene megegyezniük! Előttünk és nyilvánosan. Úgy, hogy közben saját politikai énjüket megőrzik, sőt kibontakoztatják a közös munka szövetségében. Az ellenzéki, a jogállami jelölteknek egyetlen listán és egyedüli jelöltként alkotmányozó nemzetgyűlésre kell kérniük a felhatalmazást, azaz a most is meglévő változást akaró többség szavazatát.

A szerző közíró