Bukta, ez a szó, ez a név vitathatatlanul a Műcsarnok elvesztésének jelképévé vált. Bukta Imrének tavaly év végén éppen retrospektív kiállítása volt a jeles intézményben, amikor megszületett a törvényjavaslat, hogy a Műcsarnokot az állam odaadja a Magyar Művészeti Akadémiának.

A portikusz oszlopai között kifeszített kiállítási molinón Bukta hatalmas betűkkel felírt neve pedig mintha áttételesen épp ezt a bukást hirdette volna a maga szlenges jelentésével. De még talán annál többet is: a kultúra demokratikus viszonyainak bukását. Akkoriban, erre jól emlékezhetünk, az MMA térnyerése által kiváltott primér döbbenet lemondások, tiltakozások és demonstrációk sorát okozta.

A magát akadémiának nevező Kecske utcai baráti társaság politikai alapon történő nemzeti intézménnyé tétele, valódi akadémiává emelésének kísérlete és egyre nagyobb hatalommal való felruházása, mind több pénzzel való kitömése még a jobboldal párbeszédre képes kultúrpolitikusaiban is fejcsóválást váltott ki. A formálódó kultúrpolitikai drill megosztotta még az MMA tagságát is.

Az elnök, Fekete György a sajátján kívül más oldalt el nem ismerő, kirekesztést súroló kijelentései többeket kilépésre késztettek. Főleg a tavaly decemberi MMA-közgyűlés után, amelyen másként gondolkodó fiatalok egy csoportja berohant az elnöki pulpitus elé, felolvasta követeléseit, és kórusban skandálta a megdöbbent műakadémikusoknak: lépjetek ki! A fiatalokat kituszkolták, némely akadémikus tettlegességre is vetemedett.

Bukta Imre, aki akkor tagja volt az MMA-nak, némi távolságtartással, a leghátsó sorban szótlanul nézte az eseményeket. Majd másnap, többekkel együtt, bejelentette kilépését. Azóta egy év telt el, az ellenállást lecsendesítette az idő, az MMA-nak még nagyobb a hatalma és még ennél is nagyobb lesz. Bukta Imre pedig a műakadémia múlt pénteki közgyűlésén szépen, csendben ott volt újra az MMA-ba jelentkezők listáján. Visszavették. Egyelőre levelező tagnak.

Bukta megítélésére nem érzek erkölcsi felhatalmazást, művészként pedig most sem ítélem meg másként, mint egy éve. Nyilván nem akart a jelképévé válni semminek, tulajdonképpen véletlen, hogy műcsarnokbeli kiállítása révén a kultúrharcban neve szimbólummá lett. Ez őt magát is állásfoglalásra késztette akkor a politikailag determinált hercehurcában. Rohadt dolog művészként a politika hengerei közé kerülni, nehéz ilyenkor jól dönteni. Nem akarom bántani érte.

Ami elszomorít, hogy e visszalépéssel igazolni láthatja magát az MMA és a mögötte álló, a nemzet fogalmára rátelepedő politikai akarat. Ez a rendszer, amely egyfelől kirekeszt, másfelől lekenyerez, megalkuvásra kényszerít pénzzel, megélhetéssel. Bizonyára látni fogunk még ebben a szép új rendben gerinchajlásokat ez után is – például a nemzet művésze cím visszautasíthatatlanul szép summája és egyéb apanázsok fejében. Ez az igazi bukta.