Háromévente újrakezdődik a siránkozás Európa-szerte, amikor nyilvánosságra hozzák a PISA-tesztek eredményeit. Az élen rendszerint az ázsiaiak feszítenek, Európában kevés ilyenkor az elégedett ország, jobb híján meg is kezdődik az egymásra mutogatás a különböző kormányok között, hogy ki felelős a siralmas eredményekért. 

Jönnek a világmegváltó tervek és a világraszóló ígéretek, hogy most aztán tényleg több pénzt kap az ágazat. Három napra valóban forró politikai ügy lesz az oktatásból, hogy aztán ismét visszasüllyedjen a modern politikában megszokott helyre, valahova a prioritások végére. Végtére is oktatáspolitikával nem lehet választást nyerni, ennél jóval hatékonyabb fegyver az adócsökkentés, a rezsiharc vagy a bevándorlókkal való riogatás (kinek mi jön be). Az oktatáspolitika azonban olyasmi, amelynek az eredményei csak később, ne adj’ isten, ciklusok múltán mutatkoznak meg. Itt nem lehet fővezéri utasításra egy csapásra eredményeket elérni, aztán postafordultával aratni a voksokat.

És sajnos az sem igaz, hogy a pénz megold mindent. Spanyolországban 2003 óta irgalmatlan összegeket fordítottak az oktatásra, aztán halovány haladásra futotta csak. Szövegértésben és matematikában is az OECD-rangsor végén kullognak, a különbség csak tovább nőtt az állami és a magániskolában tanulók között, így aztán hiába „okosodtak” a jó családban született gyerekek, a szegények húzzák lefelé az átlagot. Hasonló a helyzet a briteknél, ahol az egy diákra eső állami támogatás nagyobb az OECD átlagánál, de a 15 éveseik mégis a futottak még kategóriájába kerültek. A felmérés készítői meg is mondták: a pénzzel csupán a trendek 30 százaléka magyarázható, a többit másutt kell keresni. A németek, akik a 2001-es „PISA-sokk” után most elégedetten veregetik a saját vállukat, mert végre javuló tendenciát mutatnak a számaik, arra jöttek rá: sokkal jobban oda kell figyelni a szociális különbségek kiegyenlítésére. Nem elég elitiskolákat létrehozni, hanem jó tanárokat kell küldeni a kevésbé motivált és szociálisan hátrányosabb helyzetű gyerekek közé is.

Tanácstalanul áll eredménytelensége előtt Svédország: a korábbi európai PISA-lista-vezető mindhárom területen – szövegértés, természettudományok, matematika – egy csapásra az OECD-átlag alá süllyedt. Lehet, hogy ők meg túllőttek a célon? Az ottani tanárok túl sok felmérésről, szakfelügyeleti ellenőrzésről panaszkodnak. Mások a kilencvenes évek államosításának hátrányos következményeiről beszélnek, amit azóta vissza is fordítottak: most igyekeznek visszaadni a jogosítványokat az önkormányzatoknak és nagyobb önállóságot adni az iskoláknak. Keseregnek a finnek is, akik ugyan továbbra is az élbolyban vannak, de csúnyán visszaestek matematikában. Úgy látják, a többiek eltanulták tőlük a „tutit” (késői beiskolázás, kellemes hangulatú iskolák, két tanár osztályonként), miközben ők nem léptek előre, belesüppedtek a saját elégedettségükbe. És az sem segít, ha hetente csupán négy matekóra van, és a bonyolultabb algebrát és geometriát teljes egészében száműzték a gimnáziumokba – ismerik el.

Ünnepelhetnek viszont a lengyelek, akik két kategóriában is az első tízbe kerültek. Varsó valóban kuriózumnak számít: ott az 1999-es reform óta nem nyúltak az oktatáshoz. Visszaadták az iskolák autonómiáját, későbbre tolták a pályaválasztást, az általános képzést hat plusz három évre növelték, és csak ezután kell dönteni, hogy gimnáziumba vagy szakközépbe menjen-e a gyerek. Vagyis 15 éves korig – épp ezt a korosztályt méri a PISA – mindenki egységes és magas szintű oktatást kap. Kormányok jöttek-mentek sűrűn, de a tanárokat békén hagyták. Itt az eredménye.

Tanóra Finnországban – a tuti