Ma közös kongresszuson mondja ki az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma a – saját szóhasználatuk szerint – „szuperkonföderáció” megalakulását. 

Ezzel azonban az erősen széttöredezett „piac” nem válik automatikusan egységessé. Hárman, az Értelmiségi Szakszervezetek Tömörülése, a Liga Szakszervezetek és a Munkástanácsok eleve kívül maradnak. Őket vagy nem hívták, vagy nem akartak csatlakozni.

A megosztottság így változatlanul fennmarad. A hat, elvileg a munkavállalók érdekeinek képviseletére szerveződött konföderációt tehát nem sikerült egy zászló alá terelni. Ráadásul a most szövetségre lépő hármak között sem felhőtlen a viszony. A kölcsönös bizalmatlanság oda vezetett, hogy a május 1-jén meghirdetett egyesülésre még mindig várni kell. Az integráció helyett csak egy ernyőszervezet jön létre, amelynek alapítói átmenetileg – a tervek szerint legfeljebb egy évig – megőrzik saját függetlenségüket.

Vélhetően minden szakszervezeti vezető tudja – igen sok alkalmazott pedig a saját bőrén érezheti –, hogy a jelenlegi struktúra fenntartása mellett esély sincs a (többnyire szerény) bérből és fizetésből élők helyzetének javítására. Ha nem így lenne, a kormány nem tudta volna letuszkolni az emberek torkán például a felső jövedelmi tizednek kedvező egykulcsos jövedelemadót vagy a munkavállalók számára igencsak előnytelen új munka törvénykönyvét. Egy olyan országban, ahol működik a társadalmi szolidaritás, azt sem nagyon lehetne elfogadtatni, hogy a közszolgálatban dolgozók hosszú-hosszú évek óta egyetlen fillérnyi fizetésemelést sem kapnak, cserébe viszont több munkát követelnek tőlük.

A szakszervezetek – mintha csak a kormányváltást hirdető pártokat látnánk – mindeközben egymással huzakodnak, és erre a hatalom is rájátszik, mert olyan helyzetet teremt, hogy az egyenlők között legyenek egyenlőbbek. Akad ugyanis olyan érdekképviseleti vezető, aki a kormányfő vállát lapogatja, és viszont: a jó viszony fejében milliárdos pályázati pénzeket nyer. Mások közben egymásra acsarkodnak – sokkal kevesebb pénzért és befolyásért. Ez így fenntarthatatlan.

A pénteki alakuló kongresszus küldöttei arról is határozhatnak, hogy ragaszkodnak-e ehhez a szisztémához. Ők most – legalábbis a három konföderáció esetében – választhatnak a megosztottság vagy a tényleges egyesülés között. Ha ez utóbbi mellett döntenek, azt is tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy a szakszervezetek működése nem öncél, és nem posztokról, nem tiszteletdíjakról, irodai bőrgarnitúrákról vagy némelyikük szolgálati Audijáról, de nem is megszerezhető uniós pénzekről szól.

A kérdés most tehát az, hogy létezik-e olyan csapat, amely önmaga menedzselése helyett vállalja végre a „melósok” – fizikai dolgozók, értelmiségiek, közszolgák – érdekeinek valódi képviseletét, és ezt el is kell hitetni az emberekkel, mert magukban még hármasban sem mennek sokra.

Szakszervezeti reakció

Publicisztikánk megjelenése után több mint egy hónappal az alábbi reakció érkezett az írásra:

Tisztelt Szerkesztőség!

A Népszabadságban és a nol.hu portálon 2013. december 6-án, „Kétség vagy egység?” címmel megjelent, Lencsés Károly által jegyzett írásban a következő mondat szerepel: „Akad ugyanis olyan érdekképviseleti vezető, aki a kormányfő vállát lapogatja, és viszont: a jó viszony fejében milliárdos pályázati pénzeket nyer. Mások közben egymásra acsarkodnak – sokkal kevesebb pénzért és befolyásért.”

Kérem, hogy ezt a mondatot helyreigazítani szíveskedjenek a következő szerint: „Az Európai Unió által finanszírozott pályázati támogatások odaítélése objektív szakmai szempontok alapján történik, pontos elszámolási kötelezettség terhe mellett.„

Köszönettel: Fiedler Péter, Liga Szakszervezetk, kommunikácisó vezető