Gyurcsány Ferencnek nem tetszik, hogy ultimátumát a Népszabadság ultimátumnak nevezi. Lapunknak adott tegnap megjelent interjújában az MSZP egykori elnökének erről eszébe jutott, hogy a Népszabadság részben az MSZP tulajdonában van. (Ami persze nem így igaz: a kisebbségi tulajdon a Szabad Sajtó Alapítványé, a túlnyomó többségi ellenben külföldi szakmai befektetőé.) Szabadelvű, szókimondó balközép demokratának minősítve új pártját, egyben – nem helyeslően fogalmazva – elkötelezett lapnak minősíti a Népszabadságot.

A Népszabadság tényleg elkötelezetten baloldali és liberális lap, amely a demokráciában bízó baloldali és liberális ellenzék teljes összefogását tartaná előnyösnek. Az összefogni akarók és nem akarók azonban – csipetnyi túlzással – jelenleg egyetlen dologban értenek maradéktalanul egyet, abban, hogy a Népszabadságot kárhoztatják, amiért nem hajlandó az ő véleményüket kizárólagosként visszhangozni. Nem kell sokat keresgélni az interneten, hogy bárki rábukkanjon azokra a dühödt kirohanásokra, amelyekre a szocialisták egyik-másik vezető politikusa ragadtatja magát a lap ellen. A frusztráció az ebből a szempontból talán a legvisszafogottabban viselkedő harmadik erő, az Együtt–PM részéről is egyértelmű. A potenciális szövetségesek körkörös bizalmatlanságukat immár kiterjesztik az utolsó olyan műhelyekre is, amelyek megpróbálnak elfogulatlanul eligazodni és eligazítani az érzelmileg egy táborba tartozók felett lobogó különböző zászlók tengerében.

A baloldalon politizálókkal sosem volt egyszerű jóban lenni. Még ha törekedett is volna erre valaki, gyorsan megtanulta, hogy a rossz pillanatokban többfejű sárkánnyal van dolga: ha óvatlanul közel kerül az egyikhez, a többi elkezd tüzet okádni. Ennek persze vannak jó következményei is: a hírlapíró, ha másból netán nem is, ebből biztosan megtanulja a tisztességes távolságtartást. Jobboldali kollégáinknak ebből a szempontból veszélytelenebb az életük, de ettől még nem cserélnénk, megvan nekik is a maguk keresztje.

Hanem ezek a baloldalon politizálók igazán rájöhetnének már, mennyire értelmetlen, sőt káros az egyik utolsó senki földjét venni tűz alá. Minden bírálatot azonnal támadásként, netán személyes sértésként felfogni, a vetélytársak fotóinak méretét hasonlítgatni a magukéhoz, és ebből vonni le végletes következtetéseket. Arra érdemtelenekre fecsérlik a kartácsot, amikor lenne annak méltó célpontja is. Gyurcsány például tizenöt sort pazarolt az említett interjú leghangsúlyosabb részén, vagyis a végén, a neheztelésre. Ez a hely elég lett volna még egy konkrét javaslat kifejtésére, amellyel szerezhetett volna új híveket. Az igaztalan kritikával aligha fog.

A Fidesszel szemben nincs és egyhamar nem is lesz az említetteken kívül más váltóképes ellenzék. Ám a magyar baloldal végleg rátérni látszik az önpusztító, Lengyelországban például a jobboldal tartós hegemóniájához vezető lengyel útra. A pártok közül egyelőre egyikben sem látszik elég erő ahhoz, hogy új irányt szabjon az eseményeknek, ellenben működik az „akkor már dögöljön meg a szomszéd tehene is” effektus. Lila köd ereszkedik a szemekre. Ennél többet érdemlünk.