Sokan talán már nem emlékszünk rá, de Radnótiról valamikor még a szülőhaza jutott eszünkbe. Mostanában inkább a tűz. Pedig most kellene végre hazafinak lennünk, amikor nemzet lett az országból, igaz, a köztársaságból meg simán csak ország, de hát ne lovagoljunk ezen. Fogadjuk el, hogy már a halott – dicstelen eleink által gödörbe lőtt – költőre is rossz idők járnak, „e lángoktól ölelt kis országban” könyveit égetik. Kicsit háborgunk ezen – már aki –, a világsajtó is megemlékezik róla, miként nőtt meg az értelem azokban a bűntelen csecsszopókban, akikért aggódott és védő szót emelt.

A pannonhalmi téglagyár melletti Radnóti Miklós-emlékmű, amelyet ma bújtatni kell

Még ki sem aludt a szélsőjobbosok szívét melengető, könyvlapokkal táplált tűz, amikor egy pápai fiatalember furcsa körülmények között, ám valóban nem rasszista szándékkal ledöntötte talapzatáról Radnóti szobrát Abdán. Szabadságában jogerősen korlátozott ismerőse Mercedesével éppen arra tévedt a hajnali ködben, ahol általában útszéli örömlányok nyűtt bájaikat osztogatták aprópénzért a rodéziai gránitból faragott, köpenyes Radnóti körül.

Már éppen kezdtünk napirendre térni a történtek felett. Győr állja a cechet, a szobrász új Radnótit farag, még jegenyefák is sudárlanak majd körülötte.

A tűz azonban tudat alatt nem képes kialudni bennünk, ha Radnóti kerül szóba. Pannonhalma képviselő-testületének tagjaiban is ez az érzés munkálhatott, amikor megelőző lépésekhez folyamodtak, és Radnóti bronzszobrát a vandálok elől titokban elbújtatták – stílusosan a helyi tűzoltószertárban. A bronz ugyan nem tartozik a jól égethető anyagok közé, de sose lehet tudni, legalább a fecskendők kézközelben vannak. Bronzot beolvasztani például remekül lehet, bár ez Ady vagy József Attila szobrára is hasonképpen igaz.

Radnótit mindenesetre mostanában ilyen-olyan okból bújtatni kell. Félnótás nácik, közúti szabályszegők meg a színesfémgyűjtők elől, akiknek könnyebb préda egy szobor, mint a vasúti sín vagy a felsővezeték. Az átvevőknél pedig nyilván alkalmazási feltétel, hogy egy szétszedett pontonhidat ne tudjanak megkülönböztetni a lyukas fazekaktól, a szobrot pedig egy árokba kidobott, rossz biciklitől. Valószínűleg Radnótit is átvennék kilóra.

Pannonhalmán – ahol egyes kutatások szerint utolsó éjszakáját töltötte a költő a téglagyárban – ezért keresnek „méltó és biztonságos” helyet a szobornak, kiküszöbölve a lehetséges veszélyforrásokat. Egyelőre a tűzoltószertárban őrzik, aztán majd az iskolában helyezik el („...s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én...”).

A téglagyári emlékhely ugyan szinte része volt a fekvő, sarokba húzódó szoboralaknak, ám a szükség kompozícót bont. Az emlékhely téglából készült, az meg nem olyan kapós mostanában, inkább a rombolás kora van, mint az építkezésé. Lehet, hogy a pannonhalmiaknak van igazuk, össze kellene gyűjteni bronz- és gránitértékeinket, s valami titkos raktárban megőrizni őket az utókornak („...sötét pincékbe bújva”) Úgysem éreznék jól magukat a köztereken a sokasodó Horthy-szobrok társaságában.