És a betegek nem tudják kiváltani a gyógyszertárakban a kötelezően előírt orvosságokat, a pedagógus alkalmi munkát – takarítást vagy népszámlálást – vállal, az egyedülálló, esetleg gyermekét önmagában nevelő középiskolai tanár a szülei minimális nyugdíjából tengődik. (Világosan kiderült, hogy a nagy reményekkel beharangozott és bevezetésre került oktatási reform nem jött be, a pedagógusok jelentős része a béremeléssel néhány ezer forinttal kevesebbet keres, mint korábban, viszont egész napját az iskolában kell töltenie, ha van dolga ott, ha nincs. A helyettesítést, túlórákat nem fizetik ki és így tovább.)

Egyre többen tartanak – joggal – az újabb intézményi összevonásoktól, attól, hogy pedagógusok, egészségügyi dolgozók ezrével kerülnek majd utcára. Az egykor a „nemzet napszámosának” tartott tanítók, tanárok a legrosszabbul fizetett értelmiségi rétegnek számítottak. Ennek ellenére pedagógus dédszüleim egy tisztes lakást tartottak fenn Budapesten a Nagyvárad téren, nagyanyámat Salzburgban taníttatták, és autóval jártak ki Esztergomba, a családi nyaralóba. Vagy manapság éppen kiművelt emberfőkre nincsen szükség?

Mintegy kétezer esztendeje leírták, hogy „méltó a munkás a bérére”. (Már ha van neki!) És itt szabadjon egy kissé szubjektívvé válnom! Óraadóként máig nem kaptam meg a szeptemberi és az októberi munkabéremet többedmagammal együtt, holott tudomásom szerint, ha a hónap első két napja ünnepre vagy hétvégére esik, akkor kötelező a munkabér átutalása az aktuális hónap utolsó munkanapján. Úgy tűnik, praktikusabb, ha a demokrácia fogalmát Periklésszel elfelejtjük. Így azután itthon a telefonomat időközben egyirányúsították, az internetet, ami ma már elengedhetetlen újság-

írói munkámhoz, kikapcsolták, naponta vegzálnak és fenyegetnek a bankok, a gázszámlám egy részét kisnyugdíjas édesanyám pénzéből fizettem ki, a többi, előttem sorakozó „sárgát” nem tudtam időben postázni. Állandó félelem és rettegés! A mindezek következményeként jelentkező büntetőkamatokat ki fogja megfizetni? Hogy mindezért ki a felelős, e helyütt nem kívánom taglalni, de nem kell túl „fineszesnek” lenni, hogy rájuk találjunk. Szeretném leszögezni: „genetikailag” vagyok jobboldali és neveltetésemből adódóan keresztény.

Ám tessék elhinni: ebből, ami ebben az országban zajlik, köszönöm, nem kérek, amint ahogyan nem kérek abból az egyre cinikusabb öndicséretből sem, amely föntről árad lefelé. Idős, nélkülöző, a legjobb esetben csirkeszárnyat vásároló emberek mesélik, hogy a háború után bizony jobban éltek, mint jelen hétköznapjaikban. Mindenesetre nem éheztek. Most éheznek, amint nekem is nem egy alkalommal korgott a gyomrom a közelmúltban, egyszóval nem jutott betevőre.

És akkor arcpirulva, szégyenszemre megpakoltam egy hátizsákot könyvekkel – én, aki egész életemben könyveket gyűjtő ember voltam –, megraktam tehát a hátizsákot, és nagyszerű kiadványokat vittem el az antikváriumba, köztük Homérosz Odüsszeiáját is, hogy a klasszikusokért kapott pénzből kenyeret vásároljak. Igen, szó szerint megettem az Odüsszeiát. Idejuttattak volna vétkeim? No és azok, akiknek könyveik sincsenek? Számukra vélhetőleg már nem a holnap a fontos, hanem leginkább az a bizonyos vekni, amelyben a legbizonyosabb, hogy bizonytalan. Ha fizetésből nem is, de Homéroszért még kapható.

Varga Péter Dénes

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.