Itt még akár a szokásos módon, pártszimpátia alapján is értékelhetjük a történteket, ám ha egy kicsit lejjebb ásunk, már fogódzó nélkül maradunk. (Feltéve, ha a „lopnak, csalnak, hazudnak” szentenciát nem tekintjük általános érvényű magyarázatnak mindarra, aminek köze van a bármilyen színű kormányzáshoz.) Itt van rögtön a kivitelezők kérdése: a szabadságharc harmadik esztendejében még mindig ugyanazok az imperialista világcégek építik az autópályáinkat – a Strabagtól a Swietelskyig –,mint a legutóbbi átkosban.

Persze aki már látott közelről ilyen beruházást, az biztosan sejti, hogy valójában most is (mint az elmúltnyolcévben) alulfizetett és sokszor ki sem fizetett al-alvállalkozók végzik az érdemi munkát. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy ugyanazok teszik zsebre az autópálya-építésre szánt közpénzmilliárdokat, és – bár a kétharmad idején jó egyharmaddal többet számláznak, mint amikor még volt némi szerepe az ellenzéknek a kontrollban – az elköltött forintokból most sem marad több idehaza, mint korábban.

A valódi kérdés nem is az, hogy hogyan kerülhet látványosan többe egy alföldi autópálya-szakasz egy völgyhídnál (bár ezen is érdemes lenne eltöprengeni). Hanem inkább az, hogy miért drágább úgy hatvan százalékkal a magyar autópálya a németnél, ahol – most tessék figyelni! – szintén ugyanezek a cégek aszfaltoznak, csak éppen német munkaerőköltségekkel és német minőségben.

Azaz nem divat például tízévenként újraépíteni a sztrádát. (Ha autózott mostanában valaki az éppen egy évtizedes „új” M7-esen, és esetleg van némi összehasonlítási alapja mondjuk Rostock környékéről, az biztosan érti, miről beszélünk). A történet ugyanis nem arról szól, hogy ki lop többet – ez csak a felszín, és mifelénk kizárólag a választási időszakban érdekes.

Azt kellene végre tisztázni, hogy miért vált errefelé kormányoktól függetlenül bevetté és elfogadottá a dupla áron is gyárilag értékcsökkent teljesítmény. És hogy tényleg kelet felé akarunk-e indulni, ahol az utak olykor csak a térképen látszanak, és néha az el nem készült sztrádát is leszámlázzák, vagy jobb lenne mégis inkább a nyugat, ahol ugyan szintén nincs Kánaán, de az olyan fogalmak, mint a határidő, a szerződés, az árverseny, a kötbér és a szavatosság az esetek többségében még jelentenek valamit.

Az előző kormány valóban örök emlékművet állított magának a nem létező völgyet átívelő híddal – de hogy völgyhíd nélkül is ki lehet szedni ugyanazt a pénzt (sőt többet is) az adófizetők zsebéből, az már az Orbán-kabinet innovációja. És az is biztos, hogy már a nevükre sem fog emlékezni senki, amikor mi még mindig fizetni fogjuk ezeket az aszfaltba öntött százmilliárdokat.