Nem érti az embereket Ferenczi Gábor. Az a férfi, aki a múlt hét végén járókelők és bámészkodók erdejében egyedül próbált meg segíteni valakinek, akin akkor már nem lehetett. A karjai között halt meg egy számára teljesen ismeretlen ember. 

Nem tudta a nevét, fogalma sem volt róla, hol lakott, volt-e munkája, mi volt a kedvenc étele. Talán annyi eljutott a tudatáig a zűrzavarban, hogy a haláltusáját vívó férfi kiugrott egy szálloda ablakából. Ám ez nem érdekelte. Segíteni próbált, s most kétségek gyötrik, vajon mindent megtett-e, amit abban a helyzetben tehetett. És föl nem foghatja, miért álltak dermedten körülötte többtucatnyian, akik az ujjukat sem mozdították.

Nem értem, hogy Ferenczi Gábor mit nem ért. Ő a törpe kisebbséghez tartozik, mi, a bámészkodók jóval többen vagyunk. Mi is szívesen segítenénk persze egy földön fekvő sérültnek, kiváltképp, ha az nem ember, hanem egy cuki kis állat, egy macska, ugranánk is – ahogy kis idővel korábban, ugyanezen a helyen, egy szintén az ablakból kieső cica érdekében ugrottak – telefonáltak is az állatorvosnak. A macskától nincs miért tartani. De azt már nem szeretjük, ha véres lesz a ruhánk. A bajban nem vagyunk restek tárcsázni a 112-t, de rühelljük, ha felírják az adatainkat, hogy aztán tanúskodni járjunk. Félünk hozzáérni egy sérült emberhez, rettegünk, hogy elhibázunk valamit, hogy ügyetlenségünkkel többet ártunk, mint amennyit használhatunk. Látjuk a meztelen testet az úton fekve, tipródunk a járda szélén: menjünk-e tovább, vagy maradjunk, közben reménykedünk, hogy senki nem fog kérni tőlünk semmit. Megváltóként várjuk a szalagkihúzó rendőrt: a kordon elzár a vérbe fagyott áldozattól, megszabadít a felelősség súlyától, hivatalosan is kívülállóvá avat minket.

Mostanában mintha jobban szeretnénk a kordonokat. Észre sem vettük, hogyan bolondultunk beléjük ennyire. Már nem is várunk másokra, mi magunk huzigáljuk magunk köré nap mint nap, hogy aztán szüntelenül a szalagra mutogassunk, ha azt kérdik, miért nem tettünk meg valamit. Cudar világ vesz körül minket, naponta kellene segítőkésznek, őszintének, bátornak, jogvédőnek, demokratának, tüntetőnek lennünk; szót emelni az erőszak, a nyomor, a képmutatás, a becstelenség ellen. Csak hát igen fárasztó dolog minden pillanatban emberként viselkedni. A kordon mögül persze úgy látszik, néha az is elég, ha mások viselkednek emberként helyettünk. Mi dolgunk lehetne nekünk ott, ahol felbukkan egy Ferenczi Gábor?

Szögezzük le, hogy nem vagyunk szívtelenek. Ha ott lettünk volna a Rákóczi úton, amikor elénk zuhan egy ember, biztosan nem nevetgéltünk volna a barátainkkal, és nem húztuk volna elő a telefonunkat, hogy felvegyük egy ismeretlen haláltusáját, hogy később majd feltegyük a világhálóra. Az már a kordonokon túl, számunkra láthatatlan messzeségben van. De azért még szégyellhetjük magunkat.

A Rákóczi út és az Osvát utca sarka, máskor