Múlt héten hétfőn reggel a debreceni Csapó utcából elindult egy negyvenkét éves gimnáziumi tanár, de a munkahelyére, a Tóth Árpád Gimnáziumba már nem érkezett meg. Pedig gyalog negyedóránál nem tart tovább az út. Hová lett a tanár úr? Nem tudta senki. Egy egész város kereste két álló napon át. Aggódott érte többezernyi ember.

Aztán a tanár úr kedd estére meglett, de kiderült ám, hogy ő maga nem is tudta, hogy mások számára elveszett. Ő megvolt magának. Szokás szerint elindult otthonról, mint hosszú évek óta mindig. Mondhatni, eredetileg hivatalos útra ment. De a negyedórányi sétából magánút lett végül: a tanár úr kigyalogolt az Erdőspusztákra, és két napig ott is maradt, hogy az életét átgondolja. Legyinthetnénk, nem példátlan eset. Megtörtént már világhíres firenzei költővel is, hogy fele útján a földi létezésnek naptalan vadonba vitte a lába, mivel a biztos ösvényről letévedt...

S akkor jön ez a debreceni gimnáziumi tanár, jön innen a hétköznapi pokolból, hogy átgondoljon ezt-az. Mondjuk például a pénzről. Hiszen neki hitelei vannak, s fizetni lassan nem képes. Pedig van diplomája, szakképesítése, igazgatói gyakorlata, pluszmunkája, presztízse, hivatástudata, ereje, elszántsága. Mindene van. De pénze nincs. Miért nincsen? Hát mennyit ér itt az ember, ha negyvenkét éves és Magyarországon tanár? Mennyit ér ez a debreceni férfi, ha a saját három gyermekén kívül van neki több ezer nevelt gyermeke? Mennyit kellene neki havonta hazavinnie, hogy fele útján a földi létezésnek ne naptalan vadonba vigye őt a lába?

Ó, nem akarok én demagóg lenni. Van ám ellenpélda. Hiszen éppen akkor, amikor a tanár úr elveszett, Debrecenből világgá mentek mások is: a város jeles vezetői, köztük az alpolgármester és a jegyző. De ők nem gyalog mentek, hanem repülőgéppel, és nem az Erdőspusztákra, hanem Amerikába. Mondhatni, eredetileg hivatalos útra mentek, de a pár napos konferenciázásból magánút lett végül: az urak elrepültek Floridába, koktélt ittak az óceán partján, süttették magukat a napon, bámulták a felhőket az égen, s arra gondoltak, hogy milyen átkozottul szerencsések ők, hogy eljutottak a saját pénzükön Amerikába. Ott vannak, ahová elmenekült az a bizonyos másfél millió magyar, valamikor régen.

Nem sajnálom tőlük Amerikát, jártam ott háromszor, megértem, hogy a város vezetői szeretik a jót. Van ízlésük. Erdőspuszták helyett Floridába menni. Ez jó ízlésre vall. És sok pénzre. Hiszen ők az utat a saját fizetésükből spórolták össze. Ezt ők maguk nyilatkozták. Ennyit ér az ember, ha Magyarországon nem tanár, hanem befolyásos barátokkal rendelkező vezető. Ó, milyen demagóg vagyok. Pedig nem történt itt semmi. Csak elrepültek a fiúk Amerikába pihenni, s útközben átgondoltak ezt-azt. Mondjuk például a pénzről. Arról, hogy ők milyen jól keresnek, s fizetni képesek. Magánútra mentek a város érdekében. Kidobtak fejenként hétszázezer forintot az ablakon, hogy magánútra menjenek Amerikába, de még ott sem tudtak pihenni. Hanem a város dolgában jártak. Ezt ők maguk nyilatkozták.

A városházi fiúknak van diplomájuk, szakképesítésük, vezetői gyakorlatuk, pluszmunkájuk, presztízsük, hivatástudatuk, erejük, elszántságuk. Mindenük van. Pénzük is. Szerencsés fiúk. Nem tudják még, hogy milyen is a pokol, ők csak azt a földi mennyországot ismerik, ahová eljutni kizárólag hivatalos úton lehet – az igazi paradicsomba ugyanis csak magánút vezet.

Hiába, a firenzei költő szerint az igazi mennyország már csak ilyen. Oda gyalogolni kell, fiúk. Arra az útra nem lehet venni repülőjegyet.