Nem tudom, hogy hány titkos, bizalmas felzetű jelentés fog előkerülni egy nagyobb metróbaleset után, s válik majd azok tükrében szinte elkerülhetetlenné, ami bekövetkezett. Nem is akarom tudni. 

Lelki szemeim előtt azonban már régóta pereg valamiféle napló, a mostanában már hétről hétre nyilvánosságot kapó események kronológiája a rendellenességek legkülönbözőbb fajtáiról. Ez a krónika számomra bőven elég riasztó ahhoz, hogy kerüljem a föld alatti, egyébként gyors és praktikus közlekedést. Nem vagyok vele egyedül. A kalandvágyók atlasza nem a 3-as metrót jelöli meg ajánlott úti célként, oda a legtöbb embert azért viszi a mozgólépcső, hogy A pontról eljusson B-re, ezt azonban egyre kevésbé tudja szavatolni az elaggott járat.

Mindennapos hírré vált a kigyulladt, füstölgő metrókocsiról szóló rövidke tudósítás, néhány mondat ilyenkor a tűzoltóé, aki beszámol a gyors oltásról meg arról, hogy személyi sérülés nem történt. Pontosan megtudjuk, hogy hány percig állt az alagútban a forgalom, mennyi ideig közlekedtek a pótlóbuszok. Ezt menetrend szerint követi a Metróért Egyesület aggódó közleménye, amely szerint a metróközlekedés még soha sem volt ilyen alacsony színvonalon 43 éves hazai történetében. A múlt héten egyébként három hasonló jellegű meghibásodás történt, és akkor még hallgatunk a pályák állapotáról. Nem hivatalosan rémes dolgokról értesülhet az ember, azzal a (ki tudja, meddig) végső konklúzióval, amely szerencsétlen esetben lehet akár ideiglenes is: óriási szerencse, hogy eddig nem történt komolyabb baj.

Vészmadárként vijjogni azonban nincs sok értelme, mint ahogy az sem célravezető, ha a publicista tetszetős demagógiával s némi gúnnyal felsorolná, honnan is lehetne pénzt szerezni egy előre hozott rekonstrukcióra. Kerülném az általánosítást is, mely szerint jellegzetesen magyar betegség a karbantartás hiánya, két-három éve átadott parkok, épületek néznek ki úgy, mintha őslények használták volna őket, nem beszélve a vandalizmus kedvenc áldozatairól, a különböző járművekről. Talán csak az ünnepélyes átadásokkor levágott szalagok maradnak épek.

Isten őrizzen egy súlyosabb szerencsétlenségtől a metróalagútban. De nemrégiben egy egész ország lehetett tanúja annak, hogy mi történik ehhez hasonló esetben. Más hangsúlyt kap minden korábbi figyelmeztetés, előkerül valamennyi eldugott, félretett tanulmány, amelynek szerzői mindent tudó keserűséggel a hangjukban, széttárt karokkal magyarázzák a megmagyarázhatatlant. Mert a katasztrófa természetszerűleg elsöpör minden régebbi hivatkozást, pénzhiányt, időhúzást, nemtörődömséget, hanyagságot. A bonyolult egyszerűvé válik, úrrá lesz a „feszítsük meg” hangulat, csak éppen nehéz és igazságtalan mindössze egy-két felelős vezetőt találni, vagy éppen néhány alacsonyabb beosztásút. Ha más nem, az alig több mint három éve történt ajkai vörösiszap-tározó ügye intő példa lehet.

Ez más – nyugtatnak az illetékesek. Most még. Szerencsére.