Még egyetlen rezsim sem bánt ennyire tudatosan az egyre feltartóztathatatlanabbul hömpölygő indulattal, amely belep magán- és közkapcsolatokat, ott van tetteinkben, szavainkban, minden eltorzult arckifejezésben, ökölbe szorított kézben, gorombaságban. Nem, manapság már nem a tolerancia-, vagy az empátiahiány fölötti szomorú kesergés nyújt némi placebót, nyugtat, csendesít – ez a mezítelen düh tégláról téglára, tudatos politikai technikával építi fel az új Magyarországot.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

A harag kondicionálása, elmélyítése, adott esetben felkeltése, új irányainak tudatos meghatározása a jelenlegi kurzus politikájának egyik alkotóeleme. Ehhez nélkülözhetetlen indulati kellék, hogy a szemben állók ne csupán másként gondolkodók, szellemi ellenfelek, hanem ellenségek legyenek, akik nem egyszerűen a regnáló hatalmat, hanem a haza létét fenyegetik. Minden bűn azon az oldalon születik, ahogy a gyűlöletfolyam forrásvidéke is ott húzódik, persze megannyi álcától takarva.

Nemrég még aggodalmasan konstatáltuk, hogy a nézetkülönbségek miként vernek szét asztaltársaságokat, rokoni ebédeket, baráti összejöveteleket. Csodálkoztunk, hogyan lehet vízválasztó, ki mit néz, olvas, sőt milyen zenét, kinek az előadásában hallgat. Jelzés értékű, amint vándorolni kezd a liberálisnak bélyegzett közönség a Nemzetiből a Vígszínházba, de annál nincs rémisztőbb, amikor a politika piszlicsáré trükkel akar túllendülni egy művészi értelemben pofonegyszerű döntésen – ott, ahol újabban hat-hét-kilenc évre adnak mandátumot kulcspozíciókat elfoglaló kedvenceknek, a Szent István körúton hirtelen másfél évre szűkítik a megbízatás idejét.

A politikai megnyilatkozásokat készakarva kerülő művészeket fokról fokra szorítják sarokba, ahol táboruk politikai mártírként tekint rájuk – és életükben először kerülnek olyan reflektorfénybe, amely elől legszívesebben elbújnának, de már nem tehetik. Bőrükön érzik, hogy ebből a küzdelemből nem csupán az értékek tisztelete, de minden nagyvonalúság hiányzik. Behúzott körmökkel nem mennek semmire. Közönségük ovációja minden eddiginél hangosabb. Ha ők menekülnek is saját dühük elől, a tapsorkán a düh kifejezése.

A hivatal pedig lám, nem süket, ezért a másfél év. Ahol kell hétkilenc, ahol a konfliktust ideiglenesen zárolni kell – másfél. Nincs szó megfutamodásról, csak politikai ravaszságról. A düh hitté alakítása az Orbán-kormány legnagyobb találmánya és legnagyobb bűne.

A megtévesztés nagyüzemi módszereivel valamennyi hatalom kacérkodik, ahogy operál az ígéretekkel is – eddig ezeket jobbára az átmeneti siker után kijózanodás követte, kisebb-nagyobb bukásokkal telt el a rendszerváltás két évtizede, amik után rendre elmaradt a katarzis, megelégedtünk a szembenállók dühének eszkalációjával. Volt kurzus, amelyik, ha ügyetlenül is, megpróbált azért tenni ellene, volt, amelyik, bár hullámain élvezettel elterült, fölkorbácsolni nem akarta, mert sejtette, hogy hamar ellene fordulhat. Orbán Viktor 2002-es váratlan vereségéből nem a táradalom konszolidáció iránti vágyát szűrte le, hanem azt, hogy engedékeny volt, túl sokat habozott, olykor tétova értelmiségiként viselkedett, amit többé nem engedhet meg magának.

Olyan államhatalmi struktúrát kell kiépítenie, amely nem elég, hogy alkalmazkodik látlelete igazságaihoz, de akadálytalanul kivitelezheti vízióját Magyarország helyéről a világban. Márpedig ezt a szokott módon (totojázással) nem teheti, a kétharmadot kell befogni a lovak elé. Bár látomása koherens, zománcát megkaparva sok helyen bukkan elő rozsda, gusztustalan folt, lyukkezdemény – ne bolygassuk, elemzik ezt elegen. A paripák pedig nem vitára, hanem vágtára vannak alkalmazva.

Bátor (vak?) száguldásukhoz talán kevés volna még a kétharmad is, ha nem lenne ott a szurkolók sok-sok tágabb értelemben vett, nem kigyúrt, de vad indulatokkal teli B szektora. Ne szűkítsük le ezt a teret a vad, emberi mivoltukból kivetkőzött csőcselékre, ne emlegessük a Fidesz pártigazgatója által alkalmazott, gyilkosságért ült biztonsági embereket, de még a fegyelmezett békemenetet se, amely furcsa módon, de kitartóan különböző harcokat emleget – ezek reguláris csapatok, amelyek az erőt szimbolizálják, ahogy a sport túlzott fetisizálása is.

Nem véletlen, hogy miközben lassan már nincs nap, hogy ne értesülnénk klubtámogatásról, stadion-, sportpályaépítésről, adókedvezményről, ezekkel csak a rendre utólag érkező üres nyilatkozatok száma vetekszik, amely megrökönyödik a „váratlan” nézőtéri inzultusoktól, rasszista rigmusoktól, soviniszta transzparensektől, náci karlendítéstől. Ha mindez nem volna elég, lehet már Radnótit is égetni, szobrát véletlenül autóval elütni. Meggondolatlanul kitüntetéseket adni, gesztusokat tenni. A beruházások és a mocskos történetek természetesen nincsenek kapcsolatban egymással –de amennyiben mindkettő száma aránytalanul nő, s ha az utóbbi jelenség évek óta jobbára csak szóban vált ki ellenállást, az előbbi akarva-akaratlanul tribünt épít alá.

Erőltetett a párhuzam a sport favorizálása és a szurkolói kemény mag viselkedése között, amely távol tartja a normális közönséget a pályákról, de hamisan csengenek már a kétségbeesett fogadkozások is. Különösen akkor, ha a mindennapi élet mind több helyén ütközik a polgár B középbe. Ott is, ahol eddig észre sem vette, elment mellette. B szektorokba gyűlik a szerteágazó, elkeseredett düh, amelyet a hatalom akkor is kihasznál, ha csak eltűr, akkor is gerjeszt, ha a tiltást mímeli. Tény, hogy meglévő ellentétek, lappangó előítéletek, elrettentő példák, rosszul értelmezett tradíciók dagasztják a hatalom vitorláit, s a politikai praktikák arra is jók, hogy ajtót mutassanak a netán itt-ott megbúvó maradék szolidaritásnak, egyet akarásnak.

A düh, akár a hit, nagyon is használható, mozgósító eszköz. Az egyes ember kudarcait magyarázhatja vele, kétségbeesését nyugtathatja, sőt akár reménysugár is lehet, ha végső győzelmet arat tárgyán – bár az efféle diadal nagy adagban mérgező. A B közép népe nem a szükséges mértékű rendrakás apostoli gyülekezete, aki őket manipulálja, soha nem lehet biztos a dolgában. Nincs „egy pofon, azután hazamennek”, a tekintély csak addig érvényes, ameddig az harcra, leszámolásra vezényli őket. És ha nem tudnánk, a düh és a félelem jól megfér egymással, már csak azért is, mert, ahogy Victor Hugo írta, haragjában éppúgy reszket az ember, mint félelmében. Maga a rettegés is haragot termel, nem keveset. Néha már azt sem lehet eldönteni, hogy melyikük ébredt fel korábban.

A politika vezérei gyakran és szívesen játszanak ezeken a húrokon, de jó ütem- és arányérzék, mértéktartás kell, hogy észrevegyék, hol a határ. Most mintha ezzel sem a hatalom, sem a társadalom nem volna tisztában. Mintha lassacskán egy egész ország válna katlanná, a düh válogatás nélkül szedi híveit és áldozatait, kiiktatva ennek minden felelősségét, következményeit. A hívek áldozatnak maszkírozzák magukat, de az áldozatok sem biztosak a dolgukban, talán még nem is annyira áldozatok, utánozzák az erősebbet, előbb-utóbb félni kezdenek a mellettük állótól is, jobb híján egymást mészárolják. Így válik a düh parttalanná, keresztül-kasul behálózva már nem pusztán a közélet, de a privát szféra zugait is – beavatkozásaik egyszerre teszik látszólag fásulttá, ugyanakkor ingerültté környezetüket.

A nélkülözés és a tájékozatlanság haragját csak látszólag könnyű fókuszálni, különösen akkor, ha sok a célpont. A silány okfejtések, könnyű receptek világában azonban ennél jóval szélesebbre és mélyebbre kúszik a méreg, egyre megmagyarázhatatlanabb, követhetetlenebb, mert a tehetősebb, iskolázottabb rétegek számára is vonzóvá válik – verméből később már azok sem képesek kiszállni, akik megérzik, hogy túl mélyre kerültek. Éppen azért, mert túl mélyre kerültek. Nem marad más számukra, mint a vakhit, vagy az önámítás, ezek menthetik meg őket a kirekesztéstől, a végső kiábrándulástól. Kevés a dezertáló.

A közösség akolmelege űzi el a kételyeket, pótolja a bizonyosságot. A tények, érvek, összefüggések kivesznek a közbeszédből, ahogy maga a diskurzus is. Sebek, sértések, dühök kerülnek a helyükre, porosabbnál porosabb alakok, teóriák, amelyeket a kurzus néha mintha fölemelne, de ha rajtakapják, legszívesebben elhajítaná valamennyit. Vagy mégsem. Orbán imádná a főispánok korát, legszívesebben a Várba költözne, valami át nem élt iránti nosztalgia munkálkodik benne. Saját kétarcúsága, valamint a politikai számítás engedteti el füle mellett a föléledő Horthy-kultusz dobpergését. Mindig mindenről azt hiszi, hogy kezelni tudja, miközben a folyam sodorja.

Elhiszem, hogy mást jelent a kormányfő számára a munkanélküli, a hajléktalan, a rokkant, mint azoknak, akik nap mint nap megalázzák, megverik, kiakolbólítják őket a járadékosok köréből. De ne higgyük, hogy nincs összefüggés a tinédzserek lánchídi szerencsétlent rugdosó akciója és az elharapódzó szemlélet között. Valószínű az is, hogy hosszú ideig lehet ügyesen játszani a multizongorán, mértéken felül szívatni bankokat, áruházláncokat, majd stratégiai partnerségre lépni a kiválasztottakkal. De akkor mégis, honnan az össznépi bizonytalanság? Miért költöztetik el sokan innen a pénzüket, a vállalkozásukat?

Lehet, hogy az ország szuverenitása nőtt, de közben a családoké, az embereké csökkent. Az unió tényleg sok mindenbe beleüti az orrát, de hiba volna a demokráciáról vallott elveiket mind-mind belegyömöszölni a szimpla gazdasági érdek batyujába. A hívek az EU pénzéből épült tereken feszítik ki a gyarmatosítás elleni molinójukat, és nincs állami beruházás brüsszeli támogatás nélkül.

Jó volna egyszer a lényegre szorítkozva, köntörfalazás nélkül megtudni, hogy mit jelent ma a magyar önállóság, ki, mit ért a megszerzett függetlenségen – mert mostanában a hazaárulás emlegetése sem más, mint puszta dühkitörés. Tézisek sora facsarodott, facsarodik ki, iszonyú szemléletbeli, majd cselekvésben megnyilvánuló károkat okozva. Jó volna hinni Hamvas Bélának, aki szerint, „akinek hazudok, az kevésbé gyűlöl engem, amint ahogy én kénytelen vagyok gyűlölni azt, akinek hazudtam”. De úgy érzem, hogy ezen már túl vagyunk. Egymásnak hazudunk.