Egy inspiráló gazdaságelméleti vitán, ahol Madarász Aladárnak a „láthatatlan kéz” motívumtörténeti szakírása volt terítéken, egyszer csak elhangzott egy kérdés: Miért használnak a közgazdászok metaforákat? Ugyan miért is? Miért nem használnak csak számokat, grafikonokat, diagramokat?

A metaforák – szerencsés esetben találó hasonlatok – nemcsak valaminek a magyarázatát, a valamiről való meggyőzést segíthetik, hanem eleve a megismerő gondolkodást is az asszociatív tér megnyitásával, azzal, hogy tágítják a kereső ész terét. A „láthatatlan kéz” vagy a „kúszó infláció” például mint metaforikus megjelölés nem csupán színezi a beszédet, hanem plasztikussá teszi az elvont gondolkodás eredményét.

És így tovább – vélem, még ha nem állok is a kognitív pszichológusok, a gondolkodás lélektani szakértőinek vértezetében. – A vita aztán tovább fodrozódott, felvetvén azt is, hogy a matematikai közgazdaságban oly jeles Kornai Jánosnak ugyan hogyan juthatott eszébe a puha költségvetés képszerű kifejezésének használata. Ebben nem jutottunk dűlőre.

Mindezt az juttatja eszembe, hogy a napokban jelent meg Magyar Bálint tanulmánya másfél tucatnyi értelmező írás kíséretében, a Magyar polip; A posztkommunista maffiaállam címmel (Noran Libro kiadó). A mai Magyarországról szóló könyv címében egyszerre két metafora is van: a maffia és a polip. Magyar Bálint tanulmányának állítása az, hogy napjaink Magyarországában nem egyszerűen az olasz módi van divatban, nem a szervezett bűnözők csimpaszkodnak az államra, vagy ejtik azt foglyul, hanem maga az állam lettmaffiává, s működik bűnöző üzemmódban.

Ehhez a meglehetően erős, a maffia metaforájával jellemzett állítással szemben viszont a valamire ráfonódó és azt fojtogató polip hasonlat a „kevesebb több lett volna” kategóriájába tartozik, hiszen a tézis szerint nálunk a bűnözők nem fojtogatják, szipolyozzák az államot, hanem ők maguk alkotják azt.

De miért használnak a politikai elemzők metaforát? – kérdezhetni itt is. Pontosan azért, amiért a közgazdászok, meg egyébként mi, mindnyájan, ahogy beszélünk, írunk. És se szeri, se száma a metaforikus államfogalmaknak a rontott államtól a mély államon keresztül a lator államig. Lehet ragaszkodni az elvont fogalmakhoz, de nem jobb-e a patrimóniális vagy szegmentáris államjellemző fogalmak helyett (ki érti őket?) például „mély államot” mondani (ezt se értjük, de legalább megragadó). A „mély államot” mellesleg Törökországra találták ki, s használják analógiásan egyre inkább, s valami olyasmire utal, hogy a felszíni állam alatt van egy fontosabb, láthatatlan állam is.

Nos, maradva a maffia mint államunkra alkalmazott metaforánál, persze mondhatni, hogy nincs ebben semmi új, hiszen nem idézgetjük-e a másfél évezrede élt Szent Ágostont, hogy ugyanis „Mi egyéb az állam, mint egy hatalmas rablóbanda?” A szállóigévé csiszolódott és rövidült mondás eredetileg persze úgy szólt, hogy: „Az igazságosság hiányában mi egyebek a királyságok, mint rablóbandák? Mert a rablóbanda is miegyéb, mint parányi birodalom?” Szent Ágoston és hívei ugyanakkor bizakodhattak abban, hogy a halandók lakta Földi Város felett az Égi Városban egészen másképpen mennek a dolgok. S a mai – mondjuk csak így: hathatós – államhoz képest másfél ezer éve milyen csenevész, vézna képződmény volt is az, amit (helyesen vagy helytelenül) az akkori államnak mondunk.

A XXI. század állama az állameszme, az államintézmény és az egyes ember államtag mivolta által képzett együttes hatalmas szövevénye. Még analitikusan, összetevőkre szétszálazva is az. Az ilyen-olyan állameszmét a különféle elméleteket virulenciával feltöltő indulatok és szenvedélyek éltetik egymás ellenében, míg az államintézmény soktucatnyi köz központi és helyi szerveződés által szövi össze, illetve szelektálja a társadalom tagjait a maga fenyegető, óvó, nevelő, büntető, gyógyító, rendszabályozó hatásával, amelyek egyszerre imádhatóak és átkozhatóak – de amelyek nélkül, mint állam nélkül, rövid napokig se bírná ki egy társadalom.

Államtag mivoltunk pedig, aminek az állampolgárság csak formai dokumentuma, személyiségünk része, a lojalitás és a lázadás kevercse, s mindennek a felszínén bukdácsol a személyzete hiedelmei és képzelete által irányított központi államszervezet vezérlője, azaz maga a kormány, mint az államintézmény egyszerre dinamikus és szimbolikus, a keszekuszaságból még leginkább kilátszó része. Magyar Bálint esetünket/esendőségünket tanulmányozva nem a kormányról, s nem is a szélesebb értelmű kormányzatról, hanem az államról, a fentebb jelzett államegészről beszél. Az állításának alátámasztására felhozott példák alapján azonban úgy tűnik, a maffia metafora csak az államintézményre illeszkedik.

Hogy jól illeszkedik-e, azt hagyjuk most másra. Úgy vélem, hogy a Fidesz vallotta, a liberális demokráciát elvető állameszmény – ami hirdetett, így tudható és vitatható – nem mondható bűnözőnek, s pláne nem maffiajellegűnek – és ezt a kötet írásai se állítják. Az ugyanis, hogy valakik társadalomeszményük alapján állampolitikai eszközökkel keresztény középosztályt kívánnak építeni, hogy kivagyi karakterrel vitatják az európai integráció föderatív eszméjét, hogy nem szabadulhatnak az etnikai nacionalizmus világszerte terjedő vírusától etc., nos, az nem a szervezett bűnözés racionális és kalkulatív megnyilvánulása, hanem inkább romantikus képzelgés és kapkodás a konok kártevés hozadékával.

Továbbá pedig a maffiaállamról írottak nem vonatkozhatnak államtagmivoltunkra sem. Államtagként – vélem – sem hétköznapi botladozásainkban, sem ünneplő patriótaként nem vagyunk maffiózók, mint egyének. Ez a kormánypártra szavazókról sem mondható, pláne nem állítható az ellenzéki állású vagy modorú honfitársainkról, mint államtagokról, hogy szemek egy szervezett bűnözés láncolatában – amikor éppenséggel ellene vannak, s ellene lépnek fel. Mondhatja ugyan minderre az olvasó, hogy nincs szükség erre a teoretikus bakafántoskodásra, hisz tudjuk, minden hasonlat sántít. A maffiával való hasonlóság viszont szembeötlő – vethető ellenem.

Csakhogy a szerzők másfél tucat dolgozattal nyomatékosított hasonlatukkal a politikai vitában előhívják a büntetőjogot. Mert mi következik a maffiaállamképből az állampolgári tudat képernyőjén? A sokszor ismételt A Keresztapa filmsaga és az itáliai szervezett bűnözés polipjellegét sulykoló tévésorozatok hatására az vetül elvárandó következményként elénk, hogy ezeket, azaz törvényesen megválasztott kormányunkat és kapcsolt részeit bilincsben, vezetőszáron vigyék be abba a ketrecbe, ahol majd a büntetőbíróság a megtorló igazságszolgáltatás képében kellőképpen megbünteti őket.

A súlyosan sértő „hazug” melléknév a képviselőházi nyilvános vitákban, ami a szivárványos régiségben párbajt okozónak minősült, mára a politikai ellenfél monoton díszítő jelzője lett. De aki hazudik, az lop is, aki lop, az aztán gyilkol, a gyilkos pedig akasztófára kerül – hangzott nemzedékeken át az erkölcsnemesítő célzatú következtetésláncolat, nemcsak az elvárt, hanem a morálisan elvárandó következményekről. A maffiahasonlat is ilyenféle srófra jár – ezért jobb talán csak módjával alkalmazni.