Osztogat a kormány. Nagyjából 27 milliárdot a gyógyszerkassza feltöltésére, 50 milliárdot a családi adókedvezmény kiterjesztésére, 80 milliárdot stadionépítésre (merthogy értékrendnek azért lennie kell), tízet a nagy kluboknak, lesz a nemzetnek sok művésze. 

Ősszel lehullanak a levelek, februárban visszajön az első gólya Tüskevárra, és minden negyedik évben átmenetileg megnyílnak a pénzcsapok: errefelé így működik a természet. A valódi kérdés nem is az, hogy adnak-e (adnak), hanem az, hogy miből és kinek. Merthogy az államadósság áll, mint a cövek, és a harmadik negyedévben regisztrált 1,7 százalékos „GDP-robbanás” (amelyet jórészt két, nálunk csak mérsékelten adózó autógyártó multi dobott össze) sem hozott még annyit a konyhára, hogy abból ilyen nagyságrendben lehessen gavalléroskodni.

Államunk viszont éppen ezt teszi: két kézzel dobálja a pénzt, méghozzá fölfelé. A századvéges (de onnan rapid módon ki is tagadott) közgazdász minapi tanulmánya, amely szerint az eddigi kormányadományok háromnegyede a legjobban kereső gyermektelenekhez került, tartós tendenciát jelez: gyanítjuk, hogy a fokozhatatlanul perverzzé vált újraelosztás nyomán az újabb gyógyszer- és családtámogatások nagy része sem lefelé esik majd, a stadionfejlesztésnek meg eleve pár Orbán-közeli oligarcha a célcsoportja. Tény, hogy ezúttal nem hitelből hull a pénzeső, de az is biztos, hogy nem is a „jobban teljesítés” fizet ilyen jól.

Hogy akkor mégis honnan dől a lé, az egy másik háttéranyagból, a Policy Agenda elemzéséből szedegethető ki. A nemzetrontó Gyurcsány–Bajnai-korszak végén, a Fidesz által sorozatban elátkozott megszorítások nyomán évi 2260 milliárd forintra apadtak a magyar állam szociális kiadásai. Bár azóta sokat csökkent az infláció, annyit azért romlott a forint, hogy ez a szint ma reálértéken 2600 milliárdot kívánna. Ám az Orbán-kormány „nem megszorításai” ezt az arcpirítóan alacsony összeget tovább faragták: ma csak 2000 milliárdot költünk a szegényekre, a betegekre, a munkanélküliekre és általában a kiszolgáltatottabbakra. Van hozzá hivatalos ideológia is – mindenki menjen dolgozni –, de egy tízmilliós országban mégsem lehet mindenki asszonyverő honatya vagy hivatalos funkció nélküli politikai reklámguru (hogy csak néhány sikeres közpénzköltőt említsünk példaként). Sajnos továbbra is ott tartunk, hogy egy álláshelyre átlagosan 150 álláskereső jut – és akkor még a munkaképtelenekről nem is beszéltünk.

Ami az osztogatást illeti: most éppen annak a 600 milliárdnak az utolsó részleteit terítik szét – jellemzően megint a magasabb jövedelműek között –, amit a legalul lévőktől elvettek. Orbánék szegényei a gazdagok: nálunk a szociálpolitika a tehetősekre fókuszál. Ezt az érintettek nyilván díjazzák is, keresztény kormányzás gyanánt viszont legfeljebb addig adható el, amíg fel nem ütjük a Bibliát az egyik legelgondolkodtatóbb mondatánál: „könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”.