Somogyi Dávid: Arccal 2014 felé
Azt kell kideríteni, hogy mi akadályozza az ésszerű viselkedést (értsd: a szavazatmaximalizálást), és hogyan lehetne kikerülni ezeket az akadályokat. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, abban bízva, hogy mások is követik majd a példámat.
Az ellenzék két forrásból szerezhet szavazókat. Vannak az elkötelezett baloldaliak, akiket csak mozgósítani kell; illetve vannak a – többnyire középen álló – el nem kötelezettek, akiket előbb sikerrel meg kell szólítani. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint utóbbiakra is szükség lesz a választási győzelemhez. Ezt a nyilvánvaló tényt sokan hajlamosak elfelejteni, ahogy az október 23-án is kiderült.
Az ellenzék helyzetét az teszi különösen nehézzé, hogy az egyes pártok egyéni érdeke nem esik egybe a közös érdekkel. Vagyis: a saját szavazóim számának maximalizálásával gátja leszek annak, hogy összességében minél több legyen a „kormányváltó” szavazat. Ennek az az egyszerű oka, hogy az elkötelezett baloldali szavazót könnyebb megszólítani, és adott esetben elcsábítani, mint a középen álló bizonytalanokat. A baloldali szavazókért viszont egymással kell harcolni, aminek az lesz az eredménye, hogy mindkét csoportot elriasztják a küzdő felek.
Miért? Az elkötelezett baloldaliak nagy része bizonyára ott lesz az urnáknál. Azok nem mennek el szavazni, akik nem látják értelmét (nem hisznek a győzelemben), illetve akik úgy érzik, hogy kedvenc pártjukkal méltánytalanul bántak a többiek. A belharcnál kevés dolog lehet lehangolóbb hatással egy közösségre. Az ellentétek hangsúlyozásával, egymás provokálásával pedig egyre nő annak az esélye, hogy egyes szereplők vesztesnek érezzék magukat.
Ha káros a belharc az elkötelezett baloldaliak tekintetében, akkor egyenesen katasztrofális az el nem kötelezettek szempontjából. Nincs taszítóbb egy olyan társaságnál, amely nem az ország előtt álló kihívásokkal, de még csak nem is az ellenfelével foglalkozik. Nincs teljes egyetértés a politológusok között abban, hogy pontosan mitől lesz valaki egy párt híve, de a (lehetséges) szövetségesekkel való marakodás biztos nem része a magyarázatnak. Vajon hány új szavazót szerzett az ellenzék október 23-án?
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a kétféle szavazói csoportot másként lehet hatékonyan megszólítani. Az elkötelezettek reményt akarnak, amit – különösen az elmúlt év eseményeit követően – a (minél szélesebb körű) összefogás testesítene meg. Azt azonban látnunk kell, hogy az összefogás nem önmagában érték: nem a szövetséges pártok, hanem a szavazatok számát kell maximalizálni. Ehhez középről is szükség van szavazókra, őket viszont másként lehet meggyőzni. Nekik nincs Orbán-fóbiájuk, nem igaz rájuk, hogy bárkire hajlandóak szavazni a kormányváltás érdekében.
Sokak számára ellenszenves vagy szakmailag hiteltelen egy-egy ellenzéki párt, politikus. Vannak olyanok, akik például Gyurcsány Ferencre (Mesterházy Attilára, Bajnai Gordonra…) akkor sem szavaznának, ha Orbán Viktor már a Duna jegén várna a koronára. Ők ilyen választék esetén inkább otthon maradnak – ha az ellenzék közös listán indul, akkor az ő szavazatuk menthetetlenül elvész. Ha viszont több lista közül választhatnak, akkor már az is elég, ha az egyiket vonzónak találják. Melyik esetben jár jobban az ellenzék?
A fenti gondolatmenettel persze tökéletesen tisztában vannak az érintett politikusok is. Akik tehát mégis a közös lista mellett kardoskodnak, azok nem viselkednek racionálisan a teljes ellenzék szempontjából. Azt használják ki, hogy az összefogás, mint jelszó a baloldali szavazók számára vonzó, így a megegyezés gátjának tűnő pártoktól ezzel lehet híveket elcsábítani. Ezek a pártok így kétfrontos harcra kényszerülnek, amely összességében rontja a kormányváltás esélyeit.
Mindezek tudatában hogyan lehetne a szereplőket racionális viselkedésre kényszeríteni? Íme néhány javaslat.
1. A DK-t az egyéni választókerületek szintjén be kell vonni az ellenzéki összefogásba. Nem valószínű, hogy külön lista és külön kampány esetén Gyurcsány Ferenc nagy számban riasztana el választókat a szövetségesektől. Másrészt, ahogy az elmúlt időszak is mutatta, a DK-nak megvan a kapcsolatrendszere és leleményessége ahhoz, hogy megossza a baloldalt. Ezt még a Gyurcsány Ferencet legkevésbé kedvelő szocialista vezetők sem akarhatják.
2. A szövetség mindhárom tagjának járjon egy minimális mandátumszám az új parlamentben. Rögzítsék például, hogy bárhogyan szerepeljen is a DK, legalább hét képviselője lesz. A szám meghatározásához nyilván figyelembe kell venni az egyes pártok támogatottságát, illetve a reális választási forgatókönyveket. Miért lenne ez jó?
Senki sem az „életéért” küzdene, így talán kevésbé helyezné a saját érdekét az ellenzék sikere elé. Ugyanakkor – minimális számokról lévén szó – ki-ki érdekelt lenne a teljes támogatói kör bővítésében. Hogyan lehetne ténylegesen garantálni a mandátumokat? Az MSZP listájának végére felkerülne a szövetségesek néhány politikusa (ezt semmi sem tiltja), így ha például a DK az egyéni választókerületekből és listáról csak öt mandátumhoz jut, akkor az MSZP listás helyei közül még kettőt ők kapnak.
3. Ha a választások előtt meghatározott idővel – a leginkább megbízhatónak ítélt közvélemény-kutató(k)mérése alapján – az egyik szövetséges listája nem éri el a bejutási küszöböt, akkor azt a listát léptessék vissza. Így lehet elkerülni, hogy nagy mennyiségben elvesszenek ellenzéki szavazatok. A fenti ponttal együtt ez nem jelentené az érintett párt végét.
4. A baloldali pártok között óhatatlanul adódni fognak konfliktusok, még ha mindenki megelégedésére rendezik is viszonyukat. Különösen igaz ez akkor, ha valóban nem lesz közös ellenzéki lista. (Ez, illetve az ebből fakadó szorosabb együttműködési kényszer más területeken generálna konfliktusokat, hiszen különböző értékrendű, habitusú pártoknak együtt kellene stratégiai döntéseket hozniuk a kampányban.) Ezért nyilvános viselkedési kódexet kell létrehozni minden érintett egyetértésével úgy, hogy világos legyen a közvélemény számára, ha az egyik szereplő nem tartja be ennek az előírásait. Ilyen kikötés lehetne például, hogy a felek a továbbiakban tartózkodnak az egymásnak címzett nyílt levelektől.
5. A három párt (pártszövetség) vezetői távozzanak a politika élvonalából választási vereség esetén. Nyilván senkit sem lehet eltiltani a politikától, de vállalják az érintettek, hogy többé nem töltenek be olyan pozíciót a közéletben, amellyel fizetés is jár. Miért lenne ez jó? Biztossá válna, hogy senki sem a 2018-as választásokat tartja szem előtt döntései során. Minden döntéshozó a 2014-es szavazatmaximalizálásra törekedne, hiszen a saját politikai jövője múlna ezen. Olyan vállalás ez, amelytől maguk a vezetők nyilván ódzkodni fognak, de nehezen mondhatnak rá nemet, ha ez az elvárás a híveik részéről. Milyen üzenete is lenne annak, ha elutasítanák? Nem bíznak a győzelemben? Félnek a kockázatvállalástól? Ezek nem éppen vezetői tulajdonságok.
A fenti javaslatok egy része eléggé radikális, újszerű. Egy dolgot azonban segíthetnek elérni: jelentősen csillapíthatják az ellenzék belharcait, így lehetővé tehetik, hogy a baloldal ne önmagával foglalkozzon. Ez a választási győzelem szükséges (de nem elégséges) feltétele. Nem baj, ha egy-egy javaslat nem tetszik – de akkor kerüljenek az asztalra mások. Nem várhatjuk, hogy a politikusok mindenféle kényszer nélkül felülemelkedjenek rossz beidegződéseiken, a nyilvánvaló személyes ellentéteken. Illetve: dehogynem várhatjuk – reménykedhetünk, hogy megjön a józan eszük, a tét súlya felelőssé teszi őket. Csak igyekezzünk reménykedés közben nem gondolni a 2005-ös köztársaságielnök-választásra.
* A szerző politológus.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
