Így nem tekinthető olyan lépésnek, amely – legalább a szakértők között – a külpolitikai konszenzus irányába mutatna, inkább tovább erősíti a megosztottságot –, amely ezen a területen különösen káros. Természetesen, egy pártpolitikailag elfogult elemzésnek is van létjogosultsága, ha annak tüntetik fel, ami. De ebben az esetben is azért célszerű a szakszerűségre ügyelni.

Az elemzés metodológiája nagyban követi az európai scorecardét, így abban sok kivetnivalót nem találhatunk. Az értékelések és eredmények, természetesen, szubjektívek, azokkal lehet és érdemes is lenne egyenként vitatkozni, de nem itt és most, hiszen erre egy rövid írás nem alkalmas. De mint az európai scorecardot készítő munkacsoport magyar tagja, kötelességemnek érzem, hogy elmondjam véleményemet erről a pozitív kezdeményezésről.

Az elemzés a külpolitika rendelkezésére álló erőforrások áttekintésével kezdődik – helyesen. Az azonban nem derül ki, hogy ezek az eszközök mire voltak és mire nem voltak elegen dőek, és miért ennyi eszköz jutott ezekre a célokra, ami annál is fontosabb lenne, hiszen biztosan nem volt ideális, a szükségleteknek megfelelő a külkapcsolatok finanszírozása (sem), elsősorban a válság következményeképpen.

Másrészt azonban azt is el kell mondani, hogy az adott körülmények között mindig sikerült annyi eszközt biztosítani, amennyi éppen elegendő volt a működőképesség fenntartásához. És ez az adott helyzetben azért nem kis teljesítmény. A tanulmány igen átfogóan, több mint harminc relációban elemzi a magyar külpolitika teljesítményét, majd összefoglalóan értékeli azt. Itt azonban egy-egy komoly probléma merül fel: az elemzés egyes részeredményei és az összefoglaló következtetés között komoly ellentmondás feszül (ami a politikai elfogultságot mutatja – kár volt ezzel lerontani az egyébként érdekes kezdeményezés színvonalát).

Az összefoglaló értékelés szerint „A magyar külpolitika 2012-ben felemásan teljesített, összességében követő, reagáló, gyakran védekező, sőt, olykor zsarolható pozícióban volt.” Ezzel szemben a konkrét relációk értekelésének átlaga jó közepes – és ez egy világ- és magyar válsággal nehezített korszakváltás időszakában meglehetősen jó eredménynek mondható. Az összefoglalóban azt is kijelentik, hogy a magyar külpolitika „gyakran védekező, sőt olykor zsarolható” pozícióban volt, amiről el kell mondani, hogy a részminősítésekben „védekező” minősítés egyáltalán nincs – így az összefoglalónak ez a kvalifikációja értelmezhetetlen (önkényes és nyilvánvalóan politikailag motivált) –, míg az „olykor zsarolható” egyetlen ilyen értékelést jelent.

Azt hiszem, ezek a tények önmagukért beszélnek. Talán hasznosabb lett volna a csak politikai célokat szolgáló „összefoglalást” teljesen kihagyni: az elemzés egyéb részei enélkül is magukért beszélnek. Így viszont könnyen az az érzése támad az olvasónak, hogy az elemzés a politikai összefoglalóért készült, de mivel az elemzés nem adta a politikailag kívánt eredményt, ezért egy az elemzésből nem igazán levezethető értékeléssel kellett kiegészíteni. Meg kell említeni azt is, hogy az elemzés kitér a magyar külpolitika egy nagyon innovatív területére, a demokratikus átalakulás támogatására is –azonban ebben konkrétan hamis tényeket és ferdítéseket tartalmaz.

Egyrészt azt állítja, hogy a Demokrácia Központ Közalapítvány a Külügyminisztérium egyik háttérintézménye. Ez az állítás hamis: a DEMKK nem a Külügyminisztérium háttérintézménye – az a Magyar Külügyi Intézet –, hanem egy független alapítvány. Az alapító – a kormány – és az alapító jogokat gyakorló – a Külügyminisztérium – csak nagyon korlátozott mértékben avatkozik bele a tevékenységébe – főként azzal, hogy megbízza a kuratóriumot, kanalizálja az Országgyűlés által megítélt költségvetési támogatást, és segíti a DEMKK és intézetei munkáját.

Az elmúlt lassan tíz évben nem tapasztaltam durva, negatív, politikai alapokon történő beavatkozást a DEMKK tevékenységébe. Másodszor, hamis az az állítás is, hogy míg a Demokratikus Átalakulásért Intézet tevékenysége az első négy évében töretlenül fejlődött, addig az intézet támogatása 2010-től csökkent, és 2012-re az alapműködéshez sem elegendő szintre esett, ami a szakmai stáb létszámának jelentős fogyásához vezetett. A megvalósított projektek száma harmadára csökkent, többségükben néhány napos konferenciák szervezésére redukálódott. Igen, egy alkalommal jelentősen csökkent a DEMKK és így a két intézet költségvetési támogatása.

Csakúgy mint számos más területé a költségvetésen belül, aminek a költségvetési deficit három százalék alá csökkentésével összefüggő intézkedéscsomag volt az oka. Nagyon nem örültünk neki és reménykedünk, hogy alkalomadtán visszatér a korábbi finanszírozási színvonal, de megértettük, hogy erre sajnos szükség volt és alkalmazkodtunk a helyzethez úgy, hogy a működés sosem került veszélybe. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eddig minden évben sikerült pótlólagos támogatást kapni a Külügyminisztériumtól, illetve a Miniszterelnökségtől, és erre ebben az évben is határozott ígéretet kaptunk.

Az az állítás pedig, hogy az ICDT tevékenysége néhány napos konferenciák szervezésére redukálódott, tényszerűen nem igaz – és ezt a szerzők közül néhányan pontosan, saját tapasztalatból tudják. Tessék megkérdezni a moldáv kormányzatot, a Dnyeszteren túli szakadár területek vezetését, a moldáv civil szervezeteket, a belorusz ellenzéket vagy a tunéziai parlamentet; valamennyien tanúsítják – és még sokan mások is –, hogy az ICDT számos konkrét és hasznos projektet valósított meg (csak megjegyzem, hogy többnapos konferenciát még sose szerveztünk).

Csak részigazság az az állítás is, hogy a Tom Lantos Intézet, amelynek fő célja a kisebbségi jogok védelmének előmozdítása a nemzetközi színtéren, a Hillary Clinton és Tom Lantos családjának részvételével a Parlamentben 2011-ben rendezett megalakulási ünnepségen, valamint a Roma nők angol nyelvű klubjának megszervezésén túl eddig más eredményt nem mutatott fel.

A Lantos Intézet első féléves tevékenysége valóban nem volt kiemelkedő – bár a megnyitó önmagában is kiemelkedő eredmény volt. Ezen túlmenően azonban voltak még kisebb projektjei, ami annak fényében, hogy szubjektív problémákkal küzdöttünk, nem elhanyagolható. S hogy mennyire nem politikai szándékok húzódtak meg a problémák mögött, azt a Lantos Intézet ez évi tevékenysége mutatja: a tavalyi problémák leküzdése után, ugyanakkora költségvetésből, számos komoly projekt került megvalósításra.

A kezdeményezést mindazonáltal pozitívan kell értékelni. Érdemes lenne a metodikáról még azelőtt vitát folytatni egy szélesebb körű szakértői csoport bevonásával, mielőtt hozzákezdenek – remélem – a 2013-as értékelés elkészítéséhez (amelyet a jelenlegitől eltérően célszerű lenne a választási kampány elmúltával véglegesíteni). Ha sikerül ezeket az elemzéseket a külpolitikai konszenzus helyreállításához vezető első lépéssé fejleszteni, az igen nagy siker lenne. Ha nem, akkor öncélú marad. Pedig többre érdemes.

A szerző a Demokratikus Átalakulásért Intézet (ICDT) elnöke

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.