A szellemi életben és a közbeszédben olyan cenzúra és öncenzúra működik, amelyen már a nyolcvanas években túljutott az ország. A jobboldali kormánypárt népszerűsége mégsem csökken érdemben, miközben a demokratikus ellenzék láthatóan képtelen az áttörésre, a 2010-ben elvesztett egy-másfél millió szavazó visszaszerzésére. Az ellenzék vezetői és szakértői ezt átmeneti kommunikációs hibákkal magyarázzák, mintha a „rossz kommunikációra” való hivatkozás pótolhatná egy komplex társadalmi, gazdasági és kulturális világértelmezés hiányát. A jobboldal ezzel szemben pontosan tudja, hogy bár rövid távon gazdasági szempontok is döntenek a voksolásnál, hosszabb távon az emberek összetettebb érzelmek alapján kötődnek valamelyik politikai táborhoz. Orbán Viktor és szűk köre ezért igen tudatosan építi ki (azaz inkább vissza) a jobboldal szellemi, kulturális és történelmi ideológiáját.

A jobboldal ideológiaépítését az sem zavarja, hogy zavaros történelmünk miatt együtt szerepelnek benne a maguk korában ellentétes hagyományok. A kuruc és a Habsburg-korszakhoz kötődő mítoszok, Horthy és az általa gyűlölt szélsőjobboldal, Mindszenty bíboros és a rovásírásban kiteljesedő pogány legendárium, az Amerika-ellenesség és az Amerikából importált antikommunizmus: mindez jól megfér egymással. A jobboldali közönség jó része számára ezért ideológiailag természetes is az átjárás a Fidesz és a Jobbik, a „praktikus” és az „ideális” jobboldal között. A baloldalt két és fél évtizede folyamatosan fegyelmező liberális értelmiség ezzel szemben minden ideológiai, szellemi, történelmi hagyományt eldobatott a magyar baloldallal. Az „ideológiák haláláról” szóló neoliberális fejtegetés már a kilencvenes évek elején is szimpla hazugság volt, de mára, az elhúzódó globális válság és kiútkeresés korában végképp nevetségessé vált. Sajnos a baloldalon a jobboldali ideológia diadalmas reneszánsza idején is késik ennek felismerése, sőt sokan naiv módon azt követelik a jobboldaltól, hogy ő is adja fel sikerének legfőbb okát, az ügyesen (bár számomra ellenszenves módon) összegyűrt ideológiát.

Most, ha jól számolom, már négy demokratikus ellenzéki párt verseng egymással a megmaradt szavazótáborért, s a nagylelkűen osztogatott kampánypénzek miatt feltehetően tovább szaporodik majd a számuk. De a négy, valamilyen parlamenti képviselettel és médiabefolyással rendelkező párt közül egy sincs, amely érdemben túllépne az elmúlt húsz évben kialakult „balliberális” mentalitáson. (A „balliberális” szó persze azért is nehezen értelmezhető, mert a nyugat-európai liberálisok a jobboldalhoz tartoznak, az Egyesült Államokban pedig az ott hiányzó szociáldemokráciát pótolják úgy-ahogy.) Markánsan szocialista és kapitalizmuskritikus ideológiára egyikük sem vállalkozik, sőt a kapitalizmus kritikáját is átengedik a jobboldalnak. Amely vad antikommunizmusa mellett burkoltan, de ügyesen rájátszik a Kádár-rendszer iránti nosztalgiára is. A baloldal ugyanakkor nemcsak a Kádár-rendszer vállalható vívmányait tagadja meg, de már az 1945-ös békés forradalom emlékével sem tud mit kezdeni. Pedig az akkori újjáépítés, a polgári szabadságjogok helyreállítása és hazánk első, valóban szabad választása a magyar történelem egyik legfelemelőbb pillanata. Sikerének egy oka volt: a nemzet élni akarása, amelyért akkor kommunisták, szocialisták, népiek és polgári jobboldaliak példamutatóan össze tudtak fogni. A rákövetkező sztálini erőszak és a velejáró csőd csak még hősiesebbé teszi ezt a kísérletet.

Nemes dolog a társadalom egyre tragikusabb szétszakadásáról panaszkodni. De akkor arról is beszélni kellene, hogy a nyolcvanas évek második felében a lakosság legalsó és legfelső tizedének jövedelmi különbsége Magyarországon és Svédországban nagyjából hasonló volt. Ahogy az oktatási és egészségügyi esélyegyenlőség helyzete is. (Leszámítva a hálapénz kártékony rendszerét.) Amilyen nagyszerű dolog volt a politikai demokrácia megteremtése, annyira pusztító hatása lett másfél millió munkahely megszüntetésének, a termelőszövetkezetek szétverésének, a vadprivatizációnak és a külföldi tőkének tett túlzott kedvezményeknek. Mindezt persze nem lehet egyik napról a másikra visszacsinálni. De a közösségi tulajdon arányának tudatos növelése és a jövedelmi különbségek jelentős csökkentése igazi baloldali program lehetne. Van abban valami elgondolkodtató, hogy miközben Hamburg városa újra közösségi tulajdonba veszi az elektromos műveket, Frankfurt és München pedig sohasem privatizálta őket, nálunk a baloldal úgy fél a közművek köztulajdonba vételének gondolatától, mint a tűztől. Ha a Fidesz korrupt módon teszi, akkor be kellene mutatni ugyanennek a tisztességes, szocialista, közösségi módját. Másfelől, ha már a szabadságjogokról van szó, a könnyű kábítószerek dekriminalizálását – ami világszerte trend, s már az Egyesült Államokban is népszavazást lehet vele nyerni – a négy demokratikus ellenzéki párt egyike sem meri felvetni.

Noha a választók alapvetően nem külpolitikai prioritások alapján szavaznak, azért a magyarok jelentős részének van véleménye a külvilág dolgairól is. Józan ember természetesen tudomásul veszi a geopolitikai realitásokat. De mivel az igazi baloldal természetes tulajdonsága a kritikus gondolkodás, ezt az Egyesült Államokkal szemben is érdemes lenne gyakorolni. Akik ugyanolyan kritikátlanul istenítik az USA-t, mint hajdan a Szovjetuniót, azok nem sokat tanultak a történelemből. Magam húszesztendős nemzetközi tevékenységem alatt nem találkoztam olyan nyugati szocialistával, szociáldemokratával, aki bizonyos fokig ne lett volna kritikus az Egyesült Államokkal szemben, s másfelől ne érzett volna valamilyen szolidaritást például a palesztin nép iránt. Mivel a Fatah ráadásul a Szocialista Internacionálé tagja, és így az MSZP testvérpártja, egy okkal több lenne arra, hogy ne az amúgy arabgyűlölő magyar nácik tüntessenek a palesztinokra oly sértő „szolidaritásukkal”.

Bár közvetlenül nem politikai kérdés, az angolul tudóknak érdemes összevetniük a Wikipédia Kádár Jánosról szóló angol és magyar nyelvű szócikkét. Angolul hosszú, elemző és tárgyilagos értékelést olvashatunk, magyarul előítéletes zanzásítást, amely szerint Nagy Imréék kivégzése és Kádár csontjainak ellopása között nagyjából semmi sem történt az országban. A Wikipédia szócikke persze csak a jéghegy csúcsa. Azt jelzi, hogy a jobboldal ideológiai offenzívája és a baloldal defenzívája lassan az egész közhangulatot áthatja. Ép ésszel nehezen felfogható módon baloldali értelmiségiek is akadnak, akik összemossák a Horthy- és Kádár-rendszert. Pedig az egyik egymillió halottal ért véget, a másik pedig azzal, hogy az MSZP átadta a kormányrudat, és ellenzékbe vonult. De arról sem sokat tudhat a ma balra orientálódó fiatal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt sok évtizedes működése alatt mindvégig a szocializmusért küzdött, noha persze nem annak sztálini, eltorzult formájában.

Sajnos azt is jól látom, hogy az MSZP-től balra levő szerveződések képtelenek ütős párttá szerveződni. A „balosok” egyénenként tisztességes, jó szándékú emberek, szerény körülményeik ellenére pénzt és időt áldoznak az ügyükért, önfeláldozó módon, nem a karrier érdekében. De ahol hárman vannak, ott már négy frakció működik, és belső vitáik hőfoka – persze kicsiben – végzetesen hasonlít a munkásmozgalom hírhedt belső háborúira és tisztogatásaira. Ezért az „eltűnt baloldalt” mégis a szocialisták és a szakszervezetek környékén kellene újraszervezni. Ha az ellenzéki szövetség nyer, az új koalíción belül úgyis szükség lesz baloldalra. Ha másképp alakulnak a dolgok, akkor nyilván az egész MSZP-t újra kell építeni, s ezt szerintem csak erősen baloldali, valódi szocialista karakterrel érdemes.

A szerző közíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Úgy szégyellem! Otthon sose hall ilyet, az óvodából hozza haza ezeket az illetlen szavakat!