Pedig elvileg optimista lennék. De ezt a vérvalóságba ojtott abszurd komédiát már nem nagyon lehet másként szemlélni, mint mély letargiával. Nácihazafiak Radnóti-kötetet égetnek együtt Görög Zitá-s címlapú színes magazinnal az erkölcsi fertő ellen tiltakozva. Miként, milyen beteges ízlés vagy gondolkodás nevében jön össze a hon féltése, Radnóti és a férfimagazin.

Aztán valaki darabokra töri az abdai Radnóti-szobrot, s még végig se gondolhattuk, hogy mi történt, már beszélnek is helyettünk a rettenetes beidegződések, előítéletek. Mert naná, hogy cigány tolvajok rombolták le kocsival (!) a szobrot, hogy leadják a fémkereskedőnél. A gránitot!? Megy el az ész. Aztán már a köd vagy a részeg vezetés se nagyon szólhat bele a történetbe, mert mindenki tudni véli, hogy csak szándékosság történhetett. Mondhat a magát feladó sofőr bármit. Nincs olyan véletlen manőver a világon, amely így tudná lerombolni a szobrot, mondják.

Mintha már nem csak egy sofőr, hanem egy egész ország vesztette volna el az uralmát a józan ész felett. Csakhogy mi van akkor, ha már néha a nyugodt belátás is azt mondja, hogy ez nem lehet más, csak egy újabb logikus őrület a logikus őrületek sorában? Ha a közhangulat, az állandósult hisztéria miatt már mindenki összeesküvés-elméleteket gyárt? Mert ha nem gyártana, akkor mindjárt őt tartanák naivnak, de minimum őrültnek a többiek, aki nem képes összefüggésükben látni a dolgokat. Haladunk a korral, s az közben végez velünk.

Pedig ebben a pár napban számosan mondták el és írták meg, hogy nincs és nem is lehet olyan nemzeti kánon, amely szerint Radnóti ne tartozna hozzánk. Nincs és nem lehet olyan kánon, amely képes lenne Radnótit eljelentékteleníteni. Megérdemelt szobrát akár csak gondolatban is ledönteni. (Igaz, azt se nagyon hittem volna korábban, hogy egyszer egy kormányhoz közel álló politikai elemző fogja felajánlani Krasznahorkainak, hogy az önsajnálat helyett inkább lője főbe magát, mondván, nyugodtan megteheti, úgysem marad utána semmi.) Csak egy nagyon szűk csoport képes ilyen szemüvegen át olvasni a világot. De mit tegyünk, ha ez a csapat lassan megfertőzi előbb a vele félig-meddig egyetértőket, majd a semlegeseket is? És végül mindenben rosszat és alávalót sejtővé süllyeszti a józanokat? Azt hiszem, az lesz majd a győzelmük kezdete.

Mikor és hol tér vissza a józan ész a kijelölt útra? Ahol a köd még csupán természeti, és nem társadalmi jelenség.

Pont ezekre a kérdésekre nem tudunk választ adni. Csak maszatolhatunk, hogy talán nincs is olyan nagy baj, de hogy valójában mekkora az, ami mégis van, sajnos később derül ki. Súlyos évek és bűnök távlatából. Amelyeket most egyetlen józan magyar ember sem szeretne átélni. Újra és újra.

Higgyünk tehát a ködben, az alkohol hatásában vagy a véletlenben? Higgyünk a tiltakozásokban, a felidézett verssorokban! Higgyünk saját megmaradt eszünkben! És abban, hogy a döntő pillanatban majd mi leszünk többségben. Még akkor is, ha a butaság és a gyűlölet már két lépéssel jár előttünk.

A szobor egy 1994-es felvételen – természetesen még ép