Múlt héten hétfőn Marseille régi kikötőjében sétálgattam, s jóllakott elégedettséggel bámultam a tengert, előzőleg ugyanis egy vendéglőben degeszre tömtem magam bouillabaisse-szel, a híres provanszál hallevessel, amelyet kiváltképpen szeretek. Nevezetes hallé ez, de elárulom, hogy imponálóan vöröses színe ellenére az íze és zamata a mi magyaros, erős halászlénknek nyomába sem ér. Viszont a franciák leleményesek, ha a hasukról van szó: e sűrű, de kissé jellegtelen leves mellé egészben sült sziklahalakat szervíroznak főtt krumplival és csípős, fokhagymás, rozsdaszínű mártással, sőt főtt homárt vagy langusztát is kérhetünk hozzá, amelyek, valljuk be, a mi halászlevünk szürke halacskáinál sajnos látványosabb állatok. Szóval a vendéglőből kilépve a parton sétálgattam éppen, s hazatelefonáltam Magyarországra, hogy vacsorámról referáljak (bűntudatosan elhallgatva persze a fájdalmasan drága homárt), amikor odalépett hozzám egy férfi, s megszólított magyarul:

– Jó estét! De jó a fülemnek magyar szót hallani!

Ötven év körüli, rokonszenves arcú ember volt, s éreztem a kiejtésén, hogy huzamosabb ideje élhet Franciaországban. Megkérdeztem, hogy melyik magyar városból való.

– Tudja maga, hogy hol van Biharkeresztes? – kérdezett vissza.

– Persze – bólogattam –, hiszen Debrecenből jövök.

Erre fölragyogott a szeme.

– Debrecenből?! – kiáltotta. – Tehát majdnem földik vagyunk! Hát akkor engedd meg: szervusz! Mit iszol, barátom?

Mondtam neki, hogy ennyire ne szaladjunk előre. Földik nem vagyunk, Egerben születtem, semmi közöm Debrecenhez, csak a munkám köt oda. Mire ő is vallomást tett: elárulta, hogy eredetileg nem biharkeresztesi, hanem nagyváradi, a rendszerváltáskor települt át Magyarországra, s több mint tíz éve él Marseille-ben, ahol egy hajóépítő cégnél kapott munkát.

– Irigyellek érte, izgalmas város, nagyon szeretem – mondtam neki. – Sokat járok ide, mert itt él a nagybátyám. Hetvenben költözött Marseille-be, azelőtt Bordeaux-ban lakott.

Erre hirtelen elborult a tekintete, s azt kérdezte:

– Magyar?

– Persze, hogy az – bólintottam. – Hiszen én is az vagyok.

– Azt mindenki mondhatja – vonta meg a vállát. – De ki az igazi magyar?

Megütődtem a kérdésén. Uramisten, itt vagyok Marseille-ben, számban még a csípős, fokhagymás szószba mártogatott ördöghal íze, erre jön ez a magyar ember ezzel az izével. Ezzel a származási dologgal. S nem hagyta abba, sőt egészen tűzbe jött. Elmesélte, hogy él Marseille-ben egy kovásznai székely, akivel a múltkor nagyon összeveszett. A székely felhánytorgatta neki, hogy ő nem erdélyi, hanem nagyváradi, tehát „hülye román”. Márpedig ezt ő nem hagyhatta szó nélkül, azt válaszolta a székelynek, hogy „a kurva anyád”. Mire az nekiugrott, s úgy összeverekedtek, hogy neki a keze is eltört.

Ekkor már a főutca torkolatánál jártunk. Körülöttünk boldogan áramlott a nép, aznap ugyanis nem kellett dolgozni Franciaországban, hiszen november tizenegyedike volt, munkaszüneti nap, az első világháborús győzelem emléknapja. Úgy értem, hogy nekik, a győzteseknek ünnep. Vidáman zsibongtak ez emberek, mi meg álltunk ott magányosan köztük, a két vesztes. Néztem a jobb öklét, amivel ütött. Kis ideig zavartan hallgattunk, aztán elköszöntünk egymástól. A verekedésen kívül több közös témánk nem volt.