Vissza a moziba! Nézzünk magyar filmeket! Ezzel a címmel forgat reklámfilmet Antal Nimród népszerű magyar színészekkel, Rudolf Pétertől Eszenyi Enikőig. A névsor meggyőző, az üzenettel sem akarunk vitatkozni. A mostanság Hollywoodban dolgozó rendezőt a Magyar Nemzeti Filmalap kérte fel, mondván, az alap támogatásával húsz magyar film forgatása fejeződött be, így decembertől majdhogynem havonta érkezik új magyar alkotás a mozikba. Nem elhanyagolható a tét, ezt a filmalap szakemberei is tudják, hiszen most vizsgázik az új rendszer. A közönség és a szakma előtt is.

Eddig ugyanis inkább a magyar film hiányát tapasztaltuk meg, de jó, legyen bennünk annyi jóindulat, hogy beismerjük: minden rendszerváltás átmeneti idővel, ha úgy tetszik, üresjárattal érkezik. Ám ezután már nem nagyon lehet majd más mentséget keresni. Most már élesben kell bizonyítani, hogy megérte mondvacsinált okokkal fenekestül felforgatni mindent. Egyelőre persze csak ízelítőt kaptunk az új, forgatókönyv-alapú filmezésből, az Isteni műszak fogadtatása vegyes volt, ám a szándék érződött: közelebb vinni a közönséghez a magyar filmet.

Majdhogynem mindenáron. Ez a kényszer nyomot hagyott magán az alkotáson is. Más kérdés, hogy a magyar filmművészet igazi súlyát nem a közönségfilmek adják. Persze kivételes öröm, amikor a szakma ízlése egybeesik a közönségével, a maradandóság élménye a pillanatnyi sikerrel, de ez a ritkánál is ritkább alkalom. Egész egyszerűen azért, mert a művészet bátorságot, a sikerfilm meg alkalmazkodást kér. A nagy kérdés tehát, hogy lesz-e, s ha igen, hány olyan alkotás lesz a húsz között, mint amilyen a Hukkle, a Taxidermia, a Bibliotheque Pascal vagy a Csak a szél volt.

Ez is a magyar filmművészet hagyománya: a kísérletezés, a nyelv, a megszólalás módjának keresése, valós problémák boncolása. És nem biztos, hogy ezekre tódulni fognak az emberek. A mostanság joggal agyonajnározott román filmek hazai nézőszámai siralmasak, legalábbis az ország lakosságához mérten. De ez még nem jelenti azt, hogy akkor le kellene állítani Mungiu generációját.

A filmalap talán akkor látná el igazán feladatát, ha megtalálná az elveszett egyensúlyt. Ha a kiglancolt Meseautók eltartanák a túlsúlyos Pál Adrienneket. Ha úgy működne, mint egy jó kiadó, ahol a bestsellerek megjelenéshez segítik a presztízskönyveket, vagy azokat, amelyek eleve nem számíthatnak nagy ostromra a boltokban. Mert persze lehet könnyű sikert elérni néhány térdcsapkodós vígjátékkal, de az igazi néző, úgy hiszem, többet is szeretne. Például gondolkodni. Még ha ez néha veszélyes is.

A reklámoknak sok mindent kell feledtetniük, és sok mindenről kell meggyőzniük a leendő nézőket. Feledtetni a filmszemle ellehetetlenítését, a magyar film átmeneti eltűnését, arroganciát és kettészakadást, és elhitetni azt, hogy majd minden seb begyógyult. A magyar film újra kicsattanó egészséggel áll előttünk. Sokszínű és merész. Maradandó és fecsegősen felszínes. Vagyis: olyan, mint eddig volt.