Ónody-Molnár Dóra: Könyörtelenek

A jobboldali politikusoktól nehezen várható el, hogy kifejezetten szegénypárti politikát folytassanak. Ha azt tennék, nem jobboldaliak lennének. Bár a keresztény világnézetből éppenséggel következhetne nagyobb empátia a nélkülözők iránt, de a jobboldali pártok máshol is olyanok, hogy fontosabb érték számukra a rend, mint a szolidaritás. Ha csak erről volna szó, akkor Tarlós hajléktalanellenes háborúját könnyebb lenne értelmezni. Budapest jobboldali főpolgármestert választott, és az ilyenek máshol is elkergetik a hajléktalanokat az aluljárókból. Nem kell vele egyetérteni, de attól még ez is egy lehetséges politika.

A baloldali pártok pedig azért baloldaliak többek között, mert a hajléktalanság problémáját másképpen kezelnék elméletileg – a valóságban nem nagyon kezelték sehogy. (Nem beszélve arról, hogy Tóth József, az egyetlen baloldali polgármester Budapesten még Tarlósnál is szigorúbb rendeletben száműzné az otthontalanokat a kerületéből.) A Tarlós-féle doktrína nem azért botrányos, mert barátságtalan a hajléktalanokkal.

Ez nem botrányos, legfeljebb ellenszenves. A botrány a módszerben van, amelyet önmagában a jobboldaliság nem magyaráz. Elkergeti a közterületekről a hajléktalanokat? Rendben (nincs rendben). De akkor miért nem kínál a városháza és a kormány valamilyen menedéket az elüldözött embereknek? Miért nem használja azokat a módszereket, amelyek enyhítik a hajléktalanságból következő szenvedést? Miért nem nyújt segítséget azoknak, akiknél még elkerülhető lenne a hajléktalanná válás? Miért nincs szociális lakásprogram?

A Fidesz válasza a hajléktalanság komplex társadalmi jelenségére: ezekre nem költünk, dögöljenek meg ott, ahol nem látjuk. Ettől viszolyogtató az egész. Miközben az egyik oldalon hatósági eszközökkel üldözik az otthontalanokat, a másikon folyamatosan csökkentik a szociális terület finanszírozását. A szociális munkások átlagbére a százezer forintot sem éri el. Ebből Zsiga Marcellen kívül senki nem tudna megélni, ezért a szociális munkások kénytelenek másodállást vállalni.

Például árufeltöltést egy plázában. A túlmunka miatt megkeserednek, aztán megrokkannak egészségileg, sokan közülük nem érik meg a nyugdíjkorhatárt sem. Ez az életpályamodell a szociális munkások számára. Ők volnának azok a szakemberek, akik a világ szeme elől elkergetett hajléktalanoknak segítenének életben maradni. Ők kimaradtak a bérfejlesztésekből, olyannyira, hogy a szociális ellátórendszer működtetőiből mára a szociális ellátórendszer igénybevevőivé váltak. A helyzetük ma már alig különbözik azokétól, akik hozzájuk fordulnak segítségért.

A kormány együtt hagyja őket ott az út szélén. Ha nincs hajlandóság a szegénység mérséklésére, nincs szükség a szegények segítőire sem. Logikus. A Tárki felmérése szerint a magyarok 47 százaléka él olyan háztartásban, „ahol a szegénység és társadalmi kirekesztettség legalább egyik, 8 százaléka, ahol mindhárom formája jelen volt”. A szegénység évtizedek óta nem volt ennyire kiterjedt és mély, mint most. Az ország vezetése még sosem volt ennyire közömbös a bajban lévőkkel szemben. Ezzel a belső-Trianonnal a határon inneni magyarok újabb millióit veszítjük el.

Dögöljenek meg ott, ahol nem látjuk
Dögöljenek meg ott, ahol nem látjuk FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.