De a magyar esetben, a várakozásokkal ellentétben a szegények mind ez idáig nem fogalmazták meg vádjaikat, panaszaikat úgy a kormánnyal szemben, hogy az akárcsak részben is az ellenzékhez közelebb sodorta volna őket. Az ellenzék mondogatja, hogy a kisemberek ügye foglalkoztatja, de a legszegényebbek, s azon belül is a nagy tömbökben vidéken élő romák mintha ebből nem sokat hinnének el. Sőt, az igazán szegények szavazatai, úgy tűnik, közben viszonylag egyszerűen megvehetők.

Könnyen megtörténhet, hogy a jelenlegi kormányoldalt jövő tavasszal elsősorban nem a nemzeti jelszavak, a határon kívüliek, vagy az egyházak rokonszenve (amelyektől, ugye, ilyenkor a jó demokrata retteg), hanem a szegények könnyen manipulálható, sőt egyszerűen megvehető szavazatai tartják majd meg a hatalomban. Egyáltalán nem pozitív, képviseleti, hanem gyakorlati megfontolásokból: amit kapunk, az esetleg épp a „szegények kormánya” lesz.

A részvétel jellege, ha jól értem, megváltozott. Az emberek jó része ’89 után kötelességből szavazott, hiszen elhoztak neki egy új politikai rendszert. Azt mondták, tőle függ valami. Ezt aztán néhány rövid hónap után már nagyon nem hitte, de a felkínált szerepnek meg akart felelni. Ha azt mondják, akkor működik ez az új világ, amelyet demokráciának hívnak – s amelyet ő persze akar, mert valamilyen életminőséget azért hozott –, ha négyévente ezért egy szertartáson részt kell vennie, akkor rajta ne múljon.

Amikor ez a hajlandóság csökken, nem az apátia vagy az érdektelenség nő, hanem általában erősödik a tapasztalat, hogy tőlük nem függ a dolog. Abszurd módon még azt is hihetnénk, mennyivel okosabbak, érzékenyebbek lettek a választóink. Csak akkor vesznek részt valamiben, ha tudják, hogy valóban tehetnek valamit. Felnőttek. Politológiai tankönyvközhely, hogy „lent” és „fent” a választásokon a részvételi hajlandóság különböző. Manapság az angolszász demokráciákban a különbség 10-20 százalék között ingadozik, az utolsó években inkább a 20 százalékhoz közelítve, sőt meg is haladva azt.

Nálunk ez a különbség akár a duplája is lehet. Ha valamivel mégis kevesebb, akkor sikerült szavazatokat vásárolni. Jobb esetben „csak” kormánypropagandával és némi adminisztratív nyomással, rosszabban közvetlen, személyekre lebontott ellentételezésért. A szó szoros értelmében „vásárlásnak” általában csak az utóbbit nevezzük. Általában nincs nagy összegekről szó. A megoldásnak még az esélye sincs benn a jelenlegi magyar választási szabályzásban. Számos helyen – hat európai országban, Ausztráliában és sokfelé Dél-Amerikában – állampolgári kötelezettség a választásokon való részvétel.

Ilyenkor nagy tömegében a „lent” is szavaz. 1970-ig Hollandiában kötelező volt a részvétel, és a különbség a társadalmi pólusok között ebben a tekintetben csak 4 százalék volt. Ahogy a kötelezettséget megszüntették, gyorsan 21 százalékra nőtt. A Fidesz korábbi, szerencsére visszavont ötletének az előzetes regisztrációról pont ellentétes lett volna a hatása: nem mozgósítani, hanem otthon tartani szerette volna a „lentieket”. Ez elmaradt, tehát most csak a természetes kiszorítás működik. A latin-amerikai technikáknál (például egy jól leírt paraguayi esetben) a szavazatvásárláshoz közvetítőket keresnek a politikusok. Ezek lehetnek, mondjuk, falusi elöljárók, akik az egészet a helyszínen megszervezik.

Úgy tűnik, ehhez hasonló szerepet el tud, valószínűleg el is fog játszani nálunk egyes roma miliőkben a Lungo Drom is. A közvetítő itt azért fontos, mert tudja, hogy egyáltalán kinél mehet majdnem biztosra. A paraguayi esetben például az ellenzékkel rokonszenvezőket, a viszonylag iskolázottabbakat stb. meg se keresték. A magyarországi szegénységről és különösen a szegény roma miliők belső politikai szerkezetéről e tekintetben szinte semmit sem tudunk. De úgy tűnik, mintha könnyebben működtethető lenne együttes csoportonként.

Az irodalomból úgy tűnik, hogy mindez könnyebben működik ott, ahol a versenyhelyzetben háttérbe szorulnak az ideológiák, és előtérbe kerülnek az egyes politikusok személyes elfogadásával vagy elutasításával kapcsolatos összecsapások. Eszerint paradox módon minél többet „Orbánozik” az ellenzék, annál jobban megkönnyíti, hogy a másik oldalon Orbánnak szavazatokat vásároljanak. Persze az ajándékok, még ha szerények is, tartósan korrumpálnak. De ha nem kapsz eleget, vagy nem kapsz többet, mint korábban, esetleg ha valamennyit nem osztanak folyamatosan, akkor elfogadod a juttatást vagy az ajándékot, és mégis átszavazol. Persze, a hatékony helyi közvetítő-szervező ezt egy fokig ki tudja szúrni.

A szavazatvásárlás egyébként elterjedt a vállalati közgyűlésekben, az ilyen-amolyan döntnöki bizottságokban is. Látszólag a politikai választási és a közgyűlési szavazatvásárlás hasonlíthat egymásra, de a nagyon szegények politikai horizontjai miatt mégsem. A közvélemény-kutatások ezeket a kisvilágokat vagy legtöbbjüket rutinszerűen nem érik el. Úgyhogy a mégis előbukkanó számok többnyire komolytalanok. Két dolog azonban így is majdnem biztos. Az első, hogy ebben a körben osztályhoz tartozásról, ilyen jellegű azonosságokról nincs szó. Ezek az emberek még a „bérből, fizetésből élőkhöz” sem igen sorolhatják magukat, hiszen nincs rendszeresen bérük, fizetésük.

Az elnyomás és a kirekesztés különböző, zömmel összekapcsolódó formáit érzik, de nem tudják felbontani, szétválasztani. Számukra itt a felelősségeknek nincs hierarchiája. Nincsen olyan erő, amely egyértelműen tehet valamiről, míg mások nem. A saját miliőjükből kinövő politikai vezetőkkel szemben bizalmatlanok, esetleg gyűlölködők. Hiszen ők mégiscsak tettek már kísérleteket ennek a nyomásrendszernek a feloldására, vagy legalábbis analitikusabb értelmezésére. Ehhez néven kellett nevezni valamilyen hatásmechanizmusokat, s ami ebből kijött, az sokak számára kibírhatatlanabb volt, mint az általános léghiány. Itt nincs hosszú távú megváltás, csak kicsi levegőpalackok.

Aki ma ilyeneket osztogat, számíthat a nagyon szegényekre. A holnap megint bizonytalan, és a játéknak is újra kell kezdődnie. Ebbe a világba érkezik valamennyi konkrét szolidaritás is fentről, kívülről. Liberális, emberi jogi és egyházi, keresztényi is. S elvben a segítséget kínálóknak van általános társadalomképük, világnézetük. Ezekből következnek(hetnek) politikai rokonszenvek is. Az utóbbiakra automatikusan vevők azonban nincsenek odalent. Így az ellenzéki szegénypolitika csalódottan észleli, hogy célközönségét, védenceit az ő segítő keze mögötti világmagyarázatok igazán nem érdeklik. Az épp oly távol van e világtól, mint az államigazgatási korlátozásokat szervezők társadalomfelfogása.

Ráadásul, ami nagyon mélyen lent van, az itt Kelet-Európában igazán konzervatív. Nem nemzeti vagy egyházi alapon. Inkább egzisztenciálisan. Egyszerűen nem hisz abban, hogy tartósan javulhat a helyzete. Akkor legalább a status quo maradjon. Tudja, hogy kevés a levegő, de megtanulta, hogyan maradjon életben ilyen légköri viszonyok között. Azt azért az utolsó húsz évben megfigyelhette, hogy a változások elsősorban a meglevő újraelosztását jelentették. Közben valamilyen középosztálybeli csoportoknak talán valamivel jobb lett, de a többieknek általában nem.

Hát akkor ő most hogyan legyen az Új barátja?

– A képviselőjelölt úr nem szórólapra nyomtatta a választási programját, hanem tűzifára. Csak nem tiltja a törvény?!