Hogy jobban megértsem, mi ennek az isteni nedűnek a titka, szülővárosomban nemrég elvégeztem egy borkultúra mesterszakot is – azóta még óvatosabban ítélkezem. Így tettem a Népszabadság topborainak kiválasztásakor is, sok esetben esélyt adva annak, hogy a poharamban lévő ital nem épp akkor, abban a pillanatban mutatja a legjobb formáját. Különös viszony ez, érzékeny, akár egy folyton változó kapcsolat. Elég, ha valaki morcosabban kel fel, s máris csúnyábbnak látja a világot.

Borra lefordítva: ha két-három fokkal hűvösebb kadarka vagy a kelleténél melegebb sauvignon blanc érkezik a poharunkba, más az élmény, mint megfelelő hőmérsékleten. De elég, ha asztaltársaságban valaki erősebb parfümöt használ, máris oda az élvezet: a bor helyett a kölni illata kúszik az orrunkba. Szerencsére az igazán profi ítészek, akik ezúttal körülvettek – pincemester, borászatvezető, gasztronómiai szakértő, csokoládékészítő, sommelier –, messze kerülték e hibalehetőségeket.

Arra is ügyeltek, hogy a bírálat előtt ne fogyasszanak túl intenzív ízű ételeket, vagyis legyen tere a borok kiteljesedésének. Az elénk kerülő tételek között mindössze egyetlen hibás – dugós –akadt, s az első néhány palack fehér talán kissé „fagyosabb” volt az elvárhatónál: ennyi apró hiba zavarta meg az egyébként profi módon megszervezett tesztelést. – Illatában szegényes, törkölyös, magas cukortartalom, dohos mellékíz, alacsony élvezeti érték – ezt írtam az általam legalacsonyabb pontszámmal értékelt fehérbor mellé.

Akadt olyan, amely „császárkörte aromájúnak” bizonyult, volt, amelyik szilvalekváros kenyérre emlékeztetett. Zöldalma-, friss széna-, aszalt sárgabarack-, citrom-, déligyümölcs-, birsalma-, virág-, ananász- és körteillat is jellemezte az általunk kóstolt első tizenhat tétel egyikét-másikát. A vörösborok enyhe csalódást okoztak. Jómagam a testes, erős, ízében kissé csokoládés „nagy borok” kedvelője vagyok, a merlot és a cabernet sauvignon a kedvencem. Nem vetem meg a pinot noirt és a kadarkát sem, elismeréssel adózom egy-egy szép syrah-nak vagy kékfrankosnak is.

A cuvée-ket nem utasítom elmerő sznobizmusból, hiszen ha ilyet tennék, sosem ihatnék például egri bikavért, pedig e megtépázott név lassan visszanyeri régi szép fényét. A tesztelésen kóstolt vörösborok azonban kissé fantáziátlannak tűntek. Mintha egyfajta megbízható, „trendkövető” mediterrán minőség felé törekedett volna a többség. Eluralkodott a szedres, meggyes íz, a lilásvörös szín, a zamatok gyorsan lecsengtek. A legjobbnak tartott tételt így jellemeztem: „szép szín, szép íz, harmonikus, helyén van a szíve, picit tolakodó az alkohol, de amúgy elegáns”.

A legkevésbé kedvemre valót pedig ekképp: „rumos meggy illatú, magas maradékcukor tartalmú, erőtlen”. Nagy tisztelője vagyok az édes boroknak, ám inkább csodálom, mint fogyasztom őket. Asztaltársaim lelkesedése azonban rám is átragadt, amikor eljött az aszúk ideje. Értékeltem az összetett illatokat, ízeket, meglepve tapasztaltam, hogy egy-egy pohárban békésen megfér egymás mellett a tenger sóssága a mazsola édességével. Vagy ha szigorúan szakmai kifejezésekhez ragaszkodunk: a mineralitás, az ásványosság a magas cukortartalommal.

Arra biztatnám az olvasót, hogy topbor kiadványunkat egyfajta kalandregényként és némi távolságtartással olvassa. Fogja fel úgy, mint egy pillanatot, ami akkor és ott, az adott körülmények között érvényes, de nem felcserélhető az örökkévalósággal. Lehet, hogy valamelyik kedvencét „lepontozva” látja, s ez kedvét szegi, elbizonytalanodik.

Ne tegye! A bor nem szakmai, hanem érzelmi kérdés. Bele lehet szeretni, és ki is lehet szeretni belőle. Mindenki másként látja. Okozhat csalódást egy-egy évjárat, sőt maga a borász is, ahogy kerülhetünk euforikus állapotba egy tökéletes korty után, s adhat erőt egy jó bor a legrosszabb pillanatokban. Lényeg, hogy ne szűnjünk meg inni azt.

Dobogó, legfelső fok – az év bora lett ez a 2007-es aszú a Népszabadság válogatásában