Maximum tömegközösség, de abból is a legnagyobb fajta. A közlekedést pedig rögtön ki is húzhatjuk ebből a kifejezésből, mert az azért feltételezné valamiféle érzékelhető haladását a tömegnek. Ami viszont nem tapasztalható.

Közösségi közlekedésnek már csak azért sem nevezhetjük azt, amit Budapesten és környékén több helyen is látunk, mert ahhoz az kellene, hogy a közlekedés irányítói, arra bármiféle ráhatással bíró állami szervek a járműveken utazni próbálókat ne valamiféle birkanyájnak vagy még annak se, hanem embertársaik közösségének tekintsék. Ezt viszont nincs okunk feltételezni,mert vannak olyan útszakaszok, ahol azt tapasztalják a városba tartók, hogy mintha valaki, esetleg többen direkt azzal lennének megbízva, hogy tegyék a lehető legnehezebbé és leghosszabbá számukra a városba vezető utat. Jelentem, ezt a feladatot sikerrel ellátják, sőt: túl is teljesítik.

Ha valaki erről bizonyságot akar szerezni, akkor például próbáljon meg bejutni buszon vagy autón a 10-es út felől a fővárosba. Itt hosszú ideje leállt a vasúti forgalom, mert felújítják a pályát Esztergomig. Jól teszik, ráfért már, és valóban jó lenne egy gyors elővárosi vasúttal bejutni Budapestre. Az öröm azonban itt véget is ér. Azt mondani sem kell, hogy a 10-es út forgalmát régóta megakasztó ürömi csomópontban a vonatok leállásáig nem sikerült megépíteni a körforgalmat, így most már minden közlekedő sorstársként élvezheti itt reggel-este az orbitális dugókat. Ha ezen túljutott, akkor szusszanhat egyet, amíg bele nem áll a következőbe a Vörösvári útnál, ahol az 1-es villamos felújítása miatt kilátástalan a sor. Akinek pedig ez kevés, annak jött az újabb szeretetcsomag: a jószerével egyetlen egérutat jelentő, de már eddig is dugós Bécsi úton éppen most kezdtek neki a villamospálya felújításának, így lényegében mattolták a közlekedőket. Gondolom, ennek így kell történnie, sehogy másként, e beruházások irányítói ezt egymással jó előre megbeszélték.

Gondos tervezésük eredményét bármikor ellenőrizhetik ezen a vonalon, remélem, jól szórakoznak rajtunk. A beutazást errefelé már tömegközlekedésnek is kár nevezni, mert inkább hasonlít a létért való küzdelemre, amelyben a gyengék elesnek, az erősek pedig kiválasztódnak. Például azok, akik Pilisvörösváron már a 7 óra előtti buszokra sem férnek föl. A sors kegyeltjeinek tekinthető feljutók pedig egymáshoz préselődve cammoghatnak a dugóban, hogy mire az Árpád hídi végállomáshoz érnek, már úgy el legyenek fáradva, mintha munkából jönnének és nem éppen oda tartanának. De eddig legalább abban bizakodhattak, hogy már csak egy keveset kell kibírni, jövő tavaszra újra járnak a vonatok. Most viszont kiderült, hogy egy csomó építési területet még át sem tudtak adni a kivitelezőnek, így jó, ha jövő év végére lesz valami a vasútból.

Sebaj, polgártársak! Így legalább tovább énekelhetjük együtt a busz üvegének nyomódva a Nemzeti összetartozás dalát: „Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég”.