Hétszázmillió forint. Ennyit vesz ki a zenészek zsebéből az állam a szerzői jogi törvény októberi módosítása nyomán: az üres adathordozók utáni jogdíjak egynegyedét ezentúl nem az Artisjus, hanem az NKA osztja szét. Valahogy.

Ügyes, ügyes: a zenész gyaníthatóan nem fog utcaköveket dobálni. Legfeljebb ír egy áthallásos dalt, aztán majd belenyugszik szépen, hogy kivettek a zsebéből ezer lélegeztetőgépet (piaci áron) – mondja a bennünk lakó demagóg. A bennünk lakó orbánista azonban rögtön tromfol: de hát ez alig egyötöde a felcsúti stadion költségvetésének, aprópénz. Ráadásul az egyébként is naplopónak tartott zenészeket sikerült megrövidíteni így.

És közvetve minket is. Hiszen akkor is kifizetjük ezt a jogdíjat, ha becsszavunkat adjuk, hogy kizárólag a családi képeinket tároljuk azon a CD-n.

Ha átlépjük a határt, majdnem mindegy, melyik irányba, lényegesen kevesebbet fizetünk egy-egy ilyen eszközért – ennek egyrészt nyilván az alacsonyabb áfa, másrészt a jogdíjtartalom különbözősége az oka. És mit tesz az állam? Nem áfát vagy jogdíjat csökkent, hanem kulturális Robin Hoodnak öltözve átveszi a zenészek pénzének egy része felett a hatalmat, egyebek mellett azokra hivatkozva, akik nem voltak a „viszonylag szűk rétegnek kedvező rendszer” haszonélvezői.

Csakhogy ezzel nem csupán a kevés kimagaslóan jól kereső zenész zsebéből húz ki pénzt, hanem az éppencsak vegetálókéból is. A „majd én beosztom a te pénzed” logikáját sokan talán hajlamosak gondoskodásnak beállítani – a bennünk lakó józan demokrata szerint azonban ez vegytiszta lopás.