Először nem is akartam elhinni, hogy azt a használt matracot, amelyet egy internetes hirdetésben láttam, valóban csak tízezer forintért árulja a tulajdonosa, ugyanis a fotók szerint roppant drága és minőségi holmi volt. Egy ilyennek az ára újonnan legalább százezer forint. Azt hittem, elírás történt, de amikor a megadott mobilszámon felhívtam a hirdetőt, egy mély férfihang megnyugtatott, hogy tényleg csak tízezret kér a matracért. S hozzátette, hogy nagyon siessek, mivel előző nap adta fel a hirdetést, s mielőbb meg akar szabadulni az árutól.

– Jöjjön ma este hétre, akkor már otthon leszek! – mondta, aztán bediktálta az utcanevet és a házszámot.

Szóltam egy barátomnak, akinek Volkswagen Transportere van, hogy jöjjön, segítsen, s menjünk a matracért, mert ilyen jó vétel nem lesz még egyszer az életemben. Este hétkor már ott álltunk a ház előtt. Pontosabban szólva nem is ház volt az, hanem kétszintes, toszkán jellegű hangulatos villa, előtte csinos előkert gondozott bokrokkal és sövénnyel.

– Ejha! – hümmögtem magamban.

Becsöngettem, mire a felső szinten kinyílt egy ablak, s kihajolt egy nő, jól megnézett minket, de nem szólt.

– Jó estét! – kiáltottam oda neki jó hangosan, hogy az udvaron át is meghallja. – A matracért jöttünk!

– Hogy miért?! – kérdezett vissza.

– A matracért! Amit meghirdettek!

– Mi nem hirdettünk meg semmiféle matracot! Viszlát! – kiáltotta erre a nő, és becsapta az ablakot.

– Na, menjünk, nekem ez nem kóser – dörmögte a barátom, én pedig már nyúltam a telefonért, hogy felhívjam a hirdetőt, amikor megint kivágódott az a felső ablak, s kiszólt egy őszes férfi:

– De igen, mi áruljuk a matracot, jöjjenek csak be! Álljanak beljebb az autóval!

Néztünk egymásra a barátommal: bolondok ezek? Most akkor van matrac vagy nincsen matrac? Ám nem sok időnk maradt tépelődni, mert halk berregéssel kinyílt a bejárati kapu, és felgyulladt egy lámpa is, hogy könnyebb legyen beállni. Mire a barátom betolatott az autóval, a házigazda már várt minket az ajtóban. Magas, őszes, ötven körüli férfi volt, nyakkendőben, zakóban. Miközben komor képpel föltessékelt minket az emeletre, odafordultam hozzá, s azt kérdeztem:

– Valami félreértés történt? A felesége nem tudta, hogy eladó a matrac? De nem válaszolt, hanem egyetlen szó nélkül beirányított minket egy pazar berendezésű, selyemfényű, gyönyörű és lakályos helyiségbe. A hálószoba volt. Ott volt a matrac. A földön hevert, mellette egy lepedő rongyokban.

S ott volt a hálószobában az a nő is, aki az imént kihajolt. Sokkal fiatalabb volt, mint a férfi . Egy harminc körüli, kisírt szemű nő. Köszöntünk neki, de nem köszönt vissza. Keresztbe fonta a karját, s villámló tekintettel várta, hogy mi lesz. A férfira néztem, mire eltökélten lehajtotta a fejét, s halkan azt mondta:

– Na, akkor vigyék innen ezt a matracot. Tízezer forint lesz. Többet már nem ér.

Pedig nagyon sokat ért. Szinte új volt. Úgyhogy kifizettük, levittük, és amikor be akartuk tenni a kocsiba, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Megfogta a matrac végét, hátulról roppant erővel betolta a Transporter belsejébe, aztán még bele is bokszolt egy nagyot. Ekkor már értettem mindent. Amikor kezet fogtunk, megvillant a férfi szeme: azt a felső ablakot nézte lihegve. Aztán elindult fölfelé.