A Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség szombaton úgy döntött: Brazíliaváros rendezheti a 2019-es Universiadét. A nyertesnek nem volt vetélytársa, mert Baku és Budapest visszalépett. Bár a felsőoktatásban tanulók világjátéka a legtöbb résztvevőt felvonultató sportesemények egyike, alapos tanulmányok aligha jelennek meg a brüsszeli határozatról. Ennek önfeledten örülhetünk, elvégre így csupán honfitársaink értesültek arról, miféle kabaré előzte meg a magyar főváros visszavonulását.

Idén a tatár főváros, Kazán adott otthont a látványos sportrendezvénynek

A honi döntéshozók hozzávetőleg olyan nívón oldották meg a pályázat előkészítését, ismertetését, továbbá a település hátraarcát, amely még akkor is kínos lenne, ha a hot dog evő világbajnokságnak szerettek volna otthont adni. Legföljebb tréfaként értelmezhető, hogy a törvényi változások nyomán a lényegében a sportstruktúra egésze felett diszponáló Magyar Olimpiai Bizottság csak statisztál az attrakcióhoz, mert nem kérik szakmai együttműködésre, a sportért felelős államtitkár lapunktól tudja meg, hogy a magyar kandidatúra már nincs versenyben, miközben az illetékesek közzé sem tették a dokumentációt.

A történet legalább parabolának megtenné, ha a sportimádó kormány végre hajlandó lenne érdemben figyelni a testkultúrával összefüggő döntések előkészítésére, s nem csupán korlátlan pénzszórásával jelezné elkötelezettségét. Most ugyanis úgy áll a helyzet: ha a magyarországi ufóbarátok társasága benyújtja pályázatát a földönkívüliek bolygóközi motorosszán-bajnokságának megrendezésére, akkor tervéhez állami támogatást kap. Egyetlen miniszter sem akadna, aki a részletekről érdeklődne. Például arról, hogy tényleg léteznek-e E. T.-k, s a hó hiánya nem akadályozhatja-e a megméretés lebonyolítását.

Pedig ideje lenne megérteni: a felelőtlen támogatás többet árt, mint amennyit használ. Manapság a topsportesemények megtartása a várospolitikai célok fókuszában áll, s meghatározza a település jövőjét. A megarendezvényeket arra használják, hogy új alapokra helyezzék a közösségi közlekedést, elhalt területeket revitalizáljanak, közösségi tereket alakítsanak ki, miközben hatástanulmányok sokasága készül az infrastruktúra fenntarthatóságának érdekében. Merthogy a közösségi erőforrások többségét a program szolgálatába kell állítani, ezért nem megengedhető az, hogy a beruházás hosszú távon ne térüljön meg, hovatovább a csőd közelébe küldje a házigazdát.

Idehaza persze szó sincs civil szervezetek bevonásáról, nem zajlanak élénk viták a tervezett fejlesztésekről, ahogyan a pénzügyi lehetőségek és következmények vizsgálata sem bonyolítja a képletet. Valaki ír egy szöveget, a kormány garanciát vállal, félreteszi a pénzt – az együtt gondolkodás még véletlenül sem zavarja meg a folyamatot.

Igaz, nem meglepő, hogy Magyarországon mindenki úgy érzi: bármilyen anyaggal elindulhat bármilyen pályázaton. Ott, ahol az V. kerület tanyafejlesztési támogatást kap, a lehetetlen nem létezik. Ám azt nem árt tudni: a világ még nem a Nemzetközi Együttműködés Rendszere.