Avatásban és számmisztikában hagyományosan igen erős a Fidesz, így aztán nem csoda, hogy a párt néha a kultúrában is talál valami fogára valót. Halász államtitkár például szinte minden héten előáll valami jól hangzó és az előző hetinél nagyobb számmal, azt bizonyítandó, milyen roppant sokat költenek ők a művészeti-művelődési tevékenység támogatására. 

És lám, az avatásnak is eljött végre a szezonja. Zeneakadémia, Erkel Színház… Ki meri állítani, hogy Orbánékat csak a stadionok hozzák lázba? De az Erkel Színháznál azért álljunk meg egy pillanatra. Igazi népünnepély keretében avatják föl ma az újranyitott színházat, ami nagyon is helyénvaló: egyrészt a hagyományőrzés okán – elvégre Népoperának szánták jó száz éve a város peremére száműzött hodályt –, másrészt mert most is a kispénzűek, a diákok színháza lesz elsősorban. A felélesztés tehát egy kész kommunikációs telitalálat. Nemcsak azt üzeni, hogy amit a bukott baloldal le akart rombolni, azt a jelenlegi hatalom kipofozza és megnyitja, hanem a rezsicsökkentés-vonulatba illeszkedően arra is rámutat, hogy a kormány még a kultúrát is képes olcsóbban adni az embereknek. Már ha akarja.

Ez az akarás, nos, ez itt a lényeg. Hiszen olyan terület ez, ahol a pénz lényegében mindenható. Tehetség, képesség, tenni akarás van a művészvilágban is bőven, viszont költségvetési támogatás nélkül lehetetlen talpon maradniuk, mivel egyébként nincs szilárd fizetőképes kereslet és nincs független mecenatúra sem. Nézzük csak meg, mire mennek a – lényegében személyi ellenszenvek miatt – sorvadásra ítélt, egyébként európai hírű produkciókat felmutatni képes független társulatok, vagy akár a vidéki közművelődési hálózat, amely alól kirántották a megyéket.

Az Erkel Színház viszont más tészta. A jó üzenet súlyos költségvetési összegeket érdemel, így aztán az állam itt nem garasoskodik. Bár a végletesen leromlott épületben épp csak az omlásveszélyt szüntették meg, s noha a majdani, megfizethető jegyárakat épp csak egy kis pluszapanázzsal segítik, máris milliárdos tételeknél tartunk. Legalább kultúrára költik, hála istennek – tesszük gyorsan hozzá, jól tudva, hogy volna ennek a pénznek méltatlanabb helye is. De ne feledjük, máskor – például a főváros második legnagyobb nézőterű színháza, a Víg esetében – épp azon szokott menni a hajtépés, hogyan lehet ennyi széket fizető nézővel megtölteni úgy, hogy a művészi minőség megmaradjon, de az adófizetőknek se kerüljön irreálisan sok pénzükbe a vállalkozás.

Nagyjából olyan ez tehát, mint a lottó. Akinek kihúzzák a számát, az dolgozhat, sőt virágozhat – az Operaház mellett Fekete Györgynek és a művészeti akadémiájának is egyenesen öttalálatosa látszik lenni –, mások viszont a félárnyékban vegetálnak. Aki nem tudja, hogy ez milyen, annak ajánlom, vessen egy pillantást az Iparművészeti Múzeumra, amely kupoladísz nélkül, felállványozva, a felújítás megkezdéséhez szükséges milliárdokat egyre csak várva omladozik Pest belvárosában. Pedig tudjuk jól, milyen kitüntetett állami figyelem vetül ma az organikus építészetre. Már ha Makovecz műve, nem pedig Lechneré.

Lebontás helyett kipofozták