A várólistáról mint életünk, betegségünk és halálunk hovatovább természetes velejárójáról gondolkoznak mindazok, akik egészségesek, akik nem az egészségügyben dolgoznak. Mi a várólista célja és értelme, kérdezné az ingyenes, de legalábbis térítésmentes egészségügyben született, a Trabant-előjegyzésen edzett jó szándékú olvasó, ha az egészségüggyel kapcsolatban nem volna elege abból, hogy valami érthetetlen izével bosszantsák.

Nos, a válasz egyszerű. Ha járulék- és adóbevételekből a haza nem szán annyit a betegek gyógyítására, amennyi minden beteg haladéktalan ellátásához szükséges, akkor az ellátást korlátozni kell. A korlátozás a hazai finanszírozási rendszerhez illeszkedve úgy is történhetne, hogy az egy átlagos beteg gyógyításáért az OEP által a kórházaknak juttatott 150 000 forint csak meghatározott havi összeghatárig jár, efelett betegenként, HBCS-pontonként egyre kevesebbet kapnak a kórházak, egyre jobban ráfizetnek, és ezért óvakodnak a túlteljesítéstől. Ehelyett hazánkban egyszerűbb, de a rendszer elveivel ellentétes (ennek kifejtésétől most megkímélném magunkat) módszert alkalmaznak, mely szerint minden kórház számára meghatározták, hogy legfeljebb mekkora lehet az a havi összeg, amelyet a betegellátásért kaphat. Ilyen erélyes, mondhatni durva korlátozás esetén előfordulhat, hogy nem azok a betegek szorulnak hátrébb az ellátásban, akik állapota ezt megengedi, hanem azok, akik számára a várakozás komoly esélyvesztést jelent. Ezt elkerülendő az egészségpolitika figyelni és szabályozni akarja, hogy mely betegség miatt mennyit kell várakozni. Ennek egyik, ha nem is a legjobb eszköze a várólista.

Várólista is van egy-, két- és többfenekű, illetve feneketlen. A feneketlen az lenne, ha mindazon betegségek esetén, melyek nem igényelnek azonnali ellátást, a betegség felismerésekor indulna a várakozás számlálója, és az ellátás megtörténtekor állna le. Az ehhez szükséges adatok már ma is azon számítógépes rendszerekben vannak, melyeket az OEP rendszeresen megkap.

Dönthet úgy is a kormány, hogy nem minden betegség ellátási folyamatát figyeli, hanem csak azokat, melyeknél a várakozás veszélyekkel jár a beteg számára, mivel a betegség előrehaladása a kezelés sikerének esélyét rontja. Ilyen például a daganatos betegség, a szív- és érbetegségek egyes formái, a sárgaság, a veseelégtelenség. Nálunk ezzel szemben elsősorban a türelmesebb betegségek ellátásáról kell várólistát készíteni, mint amilyenek a sérvműtétek, az epeműtétek, az ízület- és szemlencsepótlások. E betegségek ellátását vélik a hálapénz forrásának, ezért merült fel az az ötlet, hogy a főorvosok íróasztalán vagy zsebében vezetett várólista helyett legyen nyilvános, a betegek által is követhető lista – a hajdanvolt Egészségbiztosítási Felügyelet, majd ennek megszűntét követően az OEP honlapján. Azaz a várólista nemcsak (nem elsősorban?) a kapacitáskihasználtság, a hozzáférés szabályozásának eszközeként, hanem a hálapénz elleni fegyverként született. E cél elérésének nehézségét mutatja, hogy a vonatkozó jogszabályokat többször kellett módosítani, de a hálapénz állítólag meg se rezzent, legalábbis nem ettől csökkent. Kornain nevelkedett közgazdák persze tudják, hogy a várólisták útján terjedő ellátási hiány a sötét oldalt támogatja.

Az ellátás ellenőrzése szorítkozhatna arra, hogy egy betegség – például egy vastagbélrák, egy epekő, egy érszűkület, egy szürke hályog –felismerésétől mennyi idő telik el a szakvizsgálatig, majd a várólistára vételig és végül a műtétig. A betegút ezen állomásai a szokványos jelentésekből ma is ismertek, és az ellátási folyamat egyes szakaszainak átlagos hosszától eltérő értéket mutató ellátóhelyek ellenőrzésével, kapacitású szabályozásával lehetne közelíteni az ország különböző részein lakó betegek esélyeit. Ehelyett most több lépcsőben kell jelentést küldeni az ellátásra előjegyzett, várakozó, majd ellátott betegekről, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor egy közbejött betegség, egy családi esemény, vagy a kórház részéről felmerült valamilyen változás miatt változtatni kell az ellátás tervezett időpontján. Ráadásul a lényeget nem érintő, de bő adminisztrációt igénylő hiba adódhat abból, hogy a várólista nem a betegségre, hanem az ellátásra vonatkozik. Egy lágyéksérv mint betegség esetén előre kellene tudni, hogy a beteget melyik várólistára tegyük attól függően, hogy a műtétnél szükség lesz-e háló bevarrására, vagy elegendő a saját szövetek megfelelő varrata. Avagy egy laparoszkópos epeműtétnél nem lesz-e szükség a hasüreg hagyományos megnyitására. E téren a végleges döntés csak a műtét közben születhet meg, és ennek megfelelően utólag kell változtatni a várólista adatain. E felesleges lépésre nem lenne szükség, ha a várólista a betegségről – sérv, epekő –szólna. Ha erre a nagy rohanásban nem figyelünk, akkor a lényeget tekintve érdektelen, de adminisztratív szempontból bírságolásra alkalmas hiba lép fel.

Hogy miért rohanunk? Itt, a központi térségben a sebészeti ágyak száma mintegy negyedével csökkent. Az egészségügyi dolgozók száma az ismert okokból (pénzhiány, következményes elvándorlás) csökkent, ideértve az adminisztrátorokat is. A betegek száma nem lett kevesebb, az egy betegre fordítandó adminisztráció növekedett. A betegek távozását követően az OEP jelentést kap arról, hogy ki, mikor, honnan és milyen műtétet követően távozott. Nem sok programozói tudás kell ahhoz, hogy e jelentés adatait felhasználva a várólistáról az OEP törölje azt az állítólag 8000 beteget, akiket a kórházak nem töröltek. E törlés hiánya csak akkor jelentene bajt, ha a sok várakozót felmutató kórházakat az egészségpolitika kedvezményezné. Mivel nem vagyunk beoltva ilyen hibák ellen, nincs mit csodálkozni azon, ha ezt a szolgáltatók megpróbálják kihasználni. Ha méz van a madzagon, ha pénz van a láthatáron, akkor azt bizony észre kell venni.

A cikkben van még két további érdekes állítás. Az egyik egy nyilatkozót idéz, aki szerint „az ellátórendszer képes arra, hogy akár fél éven belül a teljes várólistát felszámolja”. Ha ez így van, akkor a jelenlegi várólistának semmi értelme, hiszen olyan kevés ellátást tartott vissza, olyan kevés OEP-kiadást takarított meg, hogy annyiért biztos nem érdemes ekkora port kavarni. A másik arról szól, hogy egyes szakemberek szerint főként az a probléma, hogy a betegek a saját orvosukkal akarják megműttetni magukat, az orvosok pedig ragaszkodnak a saját betegeikhez. Hát persze! Az egyetlen, amiért a betegek még úgy-ahogy elfogadják a mai magyar egészségügy szolgáltatási színvonalát, az az, hogy legalább egyvalakiben bíznak, aki reményeik szerint gondoskodik arról, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobban lássák el. Kockázatos lenne e pillért lerombolni.

* A szerző sebész főorvos.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.