Nem tették fel az egymillió eurós kérdést a hét végén Berlinben, ahol az áramhálózat államosításáról tartottak népszavazást. Nem kérdezték meg, hogy, Herr Müller, nem szeretné-e, ha tíz, netán húsz százalékkal csökkenne a villanyszámla összege, vagy esetleg még a szolgáltatók fizetnének a fogyasztóknak. Nem is járt sikerrel a népszavazás, a szavazók kevesebb mint 25 százaléka ment el voksolni. Vettek volna fel magyar tanácsadókat, bizonyosan többre viszik!

Ám Németország nem Magyarország, és így a rezsiügy is másképp működik. Berlinben – miképpen szeptember végén Hamburgban is – polgári kezdeményezés indult azért, hogy az áramhálózat kerüljön vissza az önkormányzat kezébe. Ezt támogatták a zöldek és a Baloldal, valamint a bérlők szervezete. Ellenezte mind a szociáldemokrata, mind a kereszténydemokrata párt. Berlinben városi közműcég is alakult volna, hogy a már meglevő szolgáltatókkal versenyezzen, ráadásul nem is épp előnyös körülmények között. A városi cég ugyanis kizárólag ökoáramot forgalmazott volna, ezzel is segítve a háztartások átállását a megújuló energiaforrásokra.

Nem, kedves olvasó, az áramszámla nem csökkent volna így sem, és ez mindenki számára világos volt. A filozófia változott volna meg. Az állam a jövőre készítette volna fel a fogyasztókat. Az államosítás támogatói azzal is érveltek: ezzel a demokratikus kontrollt is erősítenék. Az áramszolgáltató hálózat ugyan garantált pénzt hoz, de azt már így is egy szövetségi ügynökség szabja meg, amely cserébe folyamatos beruházásokat követel. A visszavásárlást hitelből fizette volna a főváros, abban reménykedve, hogy a befolyó rendszerhasználati díjakból azt húsz év alatt törleszteni tudja. Nem ripsz-ropsz, egyetlen állami suhintással vették volna vissza a hálózatot, hanem úgy, hogy kivárják a koncessziós szerződések lejáratát, hogy aztán új pályázatot írjanak ki, amelyen egy az önkormányzat által gründolt társaság is indul. Aztán győzzön a jobb...

Ami nem sikerült Berlinben, az ment Hamburgban, ahol – mind a szociáldemokrata városvezetés, mind az ellenzéki kereszténydemokraták ellenében – szeptember végén megszavazták, igaz, mindössze egy százalék többséggel a hálózat visszaállamosítását. „A mi Hamburgunk, a mi hálózatunk” polgári kezdeményezés sikere komoly fejtörést okoz a hamburgi polgármesternek, aki 2011-ben már visszavásárolta az energiahálózat 25,1 százalékát, mert ezt épp elégnek tartotta ahhoz, hogy a szükséges ellenőrzést biztosítsa. A száz százalék viszont komoly megterhelést jelent majd a városnak, és nem is kockázatmentes: képesek lesznek-e így finanszírozni mondjuk a megújulóenergia-forrásokra való áttérést?

Ahogy a Spiegel fogalmaz, Németországban nem a fogyasztót, hanem a polgárt szólították meg az energiaügyi népszavazásokon: mit gondol, kinek a feladata az árambiztonság fenntartása? Legyen-e állami a közműcég, vagy jó helyen van magánkézben? A vita Németországban is ott az asztalon, csak összetettebb, mint az itthoni diskurzus: arról szól, hogy vajon az állam törvényszerűen jobb gazda-e, mint a magánvállalatok. Jobban jár-e a polgár, ha az immár állami cégek vezető pozícióiban politikusok vagy általuk kinevezett vezetők ülnek? De a piacba vetett hit sem rendíthetetlen, hiszen a szolgáltatók kényelmesek, nem lelkesednek a megújuló energiaforrásokért, mert a beruházás pénzbe kerül, és csak a kíméletlen piaci verseny hatására mennek lejjebb az árakkal. Ilyenkor azonban megteszik (Berlinben 300 kisebb-nagyobb szolgáltató versenyez egymással).

Az egymillió eurós kérdés nem az, hogy megy-e egy csettintésre húsz százalékkal lejjebb a rezsiköltség, hanem hogy hosszú távon mikor jár jobban a közösség. Folyik az útkeresés, amely már nem fetisizálja a piacot és a magántőkét, de nem akar teljes mértékig visszaszökni „állam bácsi” karjaiba sem. Ez olyan bonyolult vita, hogy itthon nem is akarnak belekezdeni.