Évi negyvenezer új lakás nélkül a magyar gazdaságpolitika halálra van ítélve társadalmilag. Matolcsy György elévülhetetlen érdemeként ez az évtizedes ígéret zeng minden magyar fülében. Még jó pár évtizedig. Az új lakások száma a kormányzat gazdasági teljesítményének fokmérője. Akárhányszor ki lehet rúgni az IMF-et, meg lehet nyerni az adósságharcot, el lehet érni a hétszázalékos növekedést is, semmit se ér, ha nincs elég új otthon. Meg kell újulni a piac egy százalékának, vagy itt a nemzeti tragédia – bele van ez égetve a nemzettudatba, mint a kádári lakhatási alapjog. (Persze nem a hajléktalanoknál – nekik a városon kívül van a helyük. Összefogásilag.)

Matolcsy és a Fidesz ígérete – és ezzel együtt a lakáspolitikája – nem (csak) azért volt hibás, mert jól beazonosítható ágazati lobbik érdekeit tartotta szem előtt. Annyit senki nem kaszált, mint a bankok, az ingatlanfejlesztők és az építőipar az ezredforduló utáni gyönyörű években. Évi negyvenezer lakás adósságból épült: a költségvetéséből (a támogatásokon keresztül), és a magyar családokéból. Önmagában se az extraprofit, se az adósság nem baj, ha van miből fizetni. De nincs. A Fidesz lakáspolitikája fenntarthatatlan volt: a magyar gazdaság nem képes kitermelni évi 40 ezer új lakás költségét, ahogyan a magyar soha nem keresett annyit, hogy könnyedén, tíz év alatt ki tudja fizetni a saját otthona árát. Csak mindig szeretett volna. Nálunk nem a lakhatás, hanem a saját tulajdonú (vagy minimum önkormányzati bérleti jogú) lakás a társadalmilag elfogadott alapjog. A lakás a stafirung része, az már nem ember (szegény), aki nem képes rendes lakást adni a gyereknek – vagy legalább egy eltartásit. Az amerikaiaknak 18 éves korukban autó jár – nekünk magyaroknak saját lakás. A kilakoltatás ezért a legszörnyűbb multibűn. Az otthon az életmű része, nem lehet másé. A Fidesz lakáspolitikája a magyar néplélek elevenébe talált, és ezért volt (szinte) lehetetlen az elindult lavinát megállítani. Ha van ősbűn devizahiteles ügyben, akkor Matolcsy egykori lakáspolitikája az. (És nem azt állítjuk, hogy ez ügyben az utódok ártatlanok).

A lakásállomány megújítására szükség van. Jó volna, ha évente negyvenezer új otthon épülne minden évben. Épüljön százezer. Még jobb lenne, ha mindemellett 80-100 (mondjunk nagyobb számot: 200) ezer megújulna, korszerűbb ablakokat és szigetelést kapna – talán a rezsi is csökkenne művi beavatkozás nélkül. Örülnénk, ha nem lenne megoldhatatlan feladat a szülőknek, hogy gyereküknek az induláshoz méltó körülményeket teremtsenek. De ez ma nem megy – nem bírjuk. Korábban sem ment volna – meg is lett az eredménye. [És igen: részben a művileg felpörgetett lakásépítések hatása (is) visszaköszön (a válság mellett) a rekordalacsony lakásépítési számban].

Negyvenezer új otthonról beszélni hamis ígéret. Írjuk fel az ingyentankönyv és az ingyenebéd mellé a sorba, és számoljunk le vele. De ennyire azért ne!