S akkor eljön a fekete halál. Kora este és mindennap. Legalábbis így szólt az őrsre érkező bejelentés az ország egy távoli szegletében. A kivonuló rendőr valóban ott találta a helyi alkeszeket a kocsmában. Arcukon enyhe rettegéssel várták a fekete halált. S az meg is érkezett. Biciklin hozta a marmonkannát, benne a faszesz, amitől sorra dőlt ki a kocsma népe. Az ügyvédnek készülő ifjú közeg hökkenten nézte, ahogy remegő kézzel fizetnek a löttyért. Miért nem zavarják el a fenébe? S egyáltalán miért jönnek el nap mint nap? Miért nem választanak egy másik helyet, egy másik életet?

A faszeszt hörpölgetők se értették. Már régóta nem. Hogyan is választhatnának? Mikor dönthettek ők másként? Talán mondhattak volna nemet, amikor az anyjuk bort hozatott velük kenyér helyett. Talán maradhattak volna, amikor a tanár hazaküldte őket az ünnepségről a rongyos ruha miatt. Talán bizonygathatták volna, hogy nem lopni jönnek, amikor bementek abba az új plázába. Talán, de ezt már akkor se hitték igazán. Ha volt is bennük valaha lázadás, kiölte belőlük a tanult tehetetlenség. A mindennapos zsigeri tapasztalás.

Sokféle út vezet lefelé. De a kalapba pénzt dobó, az aluljáróban fekvő embert kerülgető, a kislányát félve a játszótér másik padja felé terelő ugyanazt látja: a taszító roncsot, aki valaha ember volt. A remény hiányát. Az út végét. Nincs ennél riasztóbb. Ott motoszkál az elfojtott rettegés: én is ott lehetnék. Mondjuk, ha nincs az a tanár, aki jutalomból a budai Vár legjobb cukrászdájába vitte az egész kültelki csapatot, és hűvös nyugalommal rendezte le a krémeseket kézzel magukba tömő gyerekek felett hömpörgő pincért.

Meg kényelmetlen is. Viheti tisztítóba a kabátját, mert egy részeg hajléktalan lehányta a buszon. Fizeti az adókat, de már sétálni se mehet kedvére, mert a szomszéd kiserdőben hulladékból épített kalyiba körül kutyák keringenek. A külföldi vendég előtt is restellkedni kellett a bazilikát oldalba vizelő fedél nélküli miatt. Persze neki is könnyebb lenne heverészni egész nap, de ő a főnöke mantráját hallgatja helyette. Ő is választhatná a könnyebb végét: feladni és várni a segítséget.

Miért nem vesz a műanyag pohárban gyűlő pénzből inkább kenyeret a pillepalackos bor helyett? Kitartóbb gyűjtögetéssel akár színházjegyre is telne. Elméletileg. A szabadon választók másik világában. De nem a padon ülőnek. Onnan az állásinterjú is valami különleges előadásnak tűnik, ahová megfelelő öltözet híján be se engedik az embert. Remény nélkül nehéz hinni a szabad döntések erejében, a választás szabadságában.

A parlamenti, fővárosi szavazógépek mögött azonban ez nem hit, hanem kötelesség. Övék a „mindig van választás” felelőssége. Ők valóban dönthetnek arról, hogy meddig űzik a lecsúszottat. A társadalom peremén és legújabban a burkolt járdán is túl, vagy hagynak egy rést a tilalomfalon a visszatérésre.