Bethlen megítélését az elmúlt századokban gyakran nehezítette, hogy tevékenységét a mindenkori aktuálpolitika, a különféle államokhoz és felekezetekhez kötődő nézőpontok szemszögéből tették mérlegre. Így lett ő történetírásunk egyes irányzataiban a független magyar állam megteremtője, a török kiűzésének tervezője, sikeres országegyesítő, összmagyar érdekérvényesítő vagy a vallási tolerancia képviselője. Ezek a megállapítások az elmúlt negyedszázad új kutatási szempontjai és eredményei alapján jelentős árnyalásra szorulnak, hiszen az utóbbiak a fejedelem uralkodását már saját lehetőségei és teljesítménye alapján ítélik meg.

Független magyar államért Bethlen sohasem küzdhetett, hiszen országa, az Erdélyi Fejedelemség mindvégig a török porta vazallusa volt, miközben az általa részben megszerzett Magyar Királyság is csupán korlátozott szuverenitással bírt a Habsburg Monarchián belül. Esetében nem annyira törökbarátságról, hanem az Oszmán Birodalom érdekszférájában elfoglalt meghatározó helyről beszélhetünk. Ebből azonban ő zseniális taktikával többnyire előnyt kovácsolt, hiszen kisujjában volt a birodalom működésének és a vazallus fejedelmek játékterének ismerete. E helyzetben a törökök kiűzéséről legfeljebb a teljesen irreális tervek szintjén lehetett szó. Ezt ugyanis a XVII. század végén majd Közép-Európa is csupán másfél évtizedes diplomáciai-katonai összefogással volt képes megvalósítani.

Ám Bethlen az összmagyar érdekek és a vallási tolerancia képviselőjének is csak részben tartható. Egyrészt e korszakban a magyarság három államban (a fejedelemségben, a királyságban és az oszmánoknak meghódolt területeken) élt, s ebből a fejedelemnek még kettő egyesítése sem sikerült. Másrészt, noha a királyság politikai elitjének egy számottevő része 1620 nyarán királlyá választotta, egy kisebb, de befolyásos csoportja sohasem állt melléje. Sőt Besztercebányán a Habsburg-dinasztia trónfosztására sem került sor. Harmadrészt II. Ferdinánd ellen indított hadjárataival a fejedelem magyar csapatokat fordított magyar hadakkal szembe, ami az országban bel- és polgárháborút eredményezett. Végül ezek során a királyság katolikus intézményei nemcsak birtokaikat veszítették el, hanem több éves külföldi emigrációra kényszerültek. Protestáns felekezetű történészként is rögzítenem szükséges, hogy –Erdéllyel ellentétben – Magyarországon a fejedelem vallási toleranciáról ritkán tett tanúbizonyságot.

Mielőtt azonban kontra-Bethlen megközelítéssel illetnének, kiemelten hangsúlyozni szükséges: a függetlenség kivívását, a török kiűzését vagy a két magyar állam egyesítését csupán az utókor történetírói és politikusai kívánták meg Bethlentől. Uralkodása idején, a harmincéves háború közepette az egymás ellen küzdő két nagyhatalom (a Habsburg és az Oszmán Birodalom) ellentétes oldalán, a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség esetében ezeknek komoly realitása nem volt. Ezt az átírhatatlan alapképletet még egy oly tehetséges uralkodó, diplomata és hadvezér sem változtathatta meg, mint amilyen Bethlen volt.

Saját országa, az Erdélyi Fejedelemség szemszögéből ugyanakkor Bethlen páratlanul nagyot alkotott. Államférfiúi tevékenységét ennek rendszerében kell tehát még a Habsburg Monarchia részét alkotó magyar állam kutatóinak, sőt a katolikus felekezetűeknek is értékelniük. Akkor is, ha a Magyar Királyság érdekei csak ritkán és kis részben estek egybe a török érdekszférában helyet foglaló, de az európai államrendszernek is részét alkotó fejedelemség céljaival.

Ebben a különleges helyzetben Bethlen kiemelkedő sikereit elsősorban végletekig pragmatikus reálpolitikája hozta. Saját országa szemszögéből nézve ugyanis 1619 őszén bravúros módon csatlakozott a cseh felkelők által kirobbantott háborúskodáshoz. Egyrészt ezzel teljes uralkodása idejére sikerült kivinnie a hadakozást saját országából, ami annak új békeidőszakot, gazdasági és kulturális fejlődést hozott. Másrészt gyors katonai sikereivel (ugyan a másik magyar állam kárára) tetemesen növelte országa területét és ezzel politikai-gazdasági mozgásterét. Ehhez hasonló fejedelemelődei közül csupán Báthory Istvánnak sikerült. Harmadrészt rendkívüli taktikával kerekedett felül a fejedelemségen belüli ellenfelein, miközben hallatlan érzékkel tette rendbe országa gazdaságát.

Végül Bethlen igazán nagy formátumú uralkodóvá azáltal vált, hogy vérbeli reálpolitikusként komoly ambícióinak is képes volt határt szabni. Ő ugyanis még hónapokkal a cseh felkelők 1620. őszi fehérhegyi bukása előtt, a királysági rendek jelentős támogatása közepette és a Szent Korona birtokában is lemondott arról, hogy teljes jogú, koronás magyar király legyen. Az európai protestáns szövetségi rendszerben aratott számottevő sikerei ellenére tisztában volt azzal, hogy önálló külpolitikát a szultán vazallusaként csak adott határig folytathat, tényleges magyar királysága pedig az általa bírt magyarországi területek török megszállását és saját bukását is előidézheti. Ami viszont a politika és a hadügyek területén elképzelhetetlen volt, a gazdaság és a kultúra terén nem volt lehetetlen. Erdély aranykorát mindezek együttesen teremtették meg, Bethlen pedig így vált az fejedelemség egyik legsikeresebb uralkodójává.

Mindezek ismeretében Bethlen Gábor méltán tartható a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának. Tevékenységét azonban csak akkor láthatjuk az eddigieknél reálisabban, ha ezt nem fekete-fehérben szemléljük, és az új kutatások alapján letisztítjuk a rárakódott mítoszoktól, kuruc-labanc és református-katolikus kliséktől, valamint későbbi aktuálpolitikai elvárásoktól. A 400 éves jubileum idején talán végre eljöhet az idő, hogy az igen sikeres reálpolitikát folytató, páratlan tehetségű fejedelem uralkodását a maga sokszínűségében vizsgáljuk.

A szerző történész

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.