Mondtam is „fehér” amerikai barátaimnak, ismerőseimnek: ha a zsúfolt metrókocsiban az ülésre befurakodik mellétek egy terebélyes néger asszony, vagy azt gondoljátok: na lám, milyen jó fiú (vagy leányzó) vagyok, itt ül mellettem egy színes bőrű asszony, és ez engem nem zavar. Vagy azt, hogy ördög vigye el, itt kell ülnöm egy tolakodó néger mellett. Pedig az egyetlen természetes (semleges) válasz: oda se hederíteni, hogy „fekete” vagy „fehér”, hanem helyet préselni neki. Tömören fogalmazva, fehér bőrű amerikaiak állásfoglalása faji kérdésekben vagy pozitív (felkaroló), vagy negatív (elutasító), ritkán semleges. Az előítélet gyermekbetegség, mint a gyermekbénulás vagy a reumás szívbetegség, életre szóló következményekkel; ritkaság, hogy felnőttkorában kapja meg az ember.

Amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, az afrikai rabszolgák leszármazottjait „negrónak” hívtuk, aztán „colorednak” (színes bőrű), majd „blacknek” (fekete), most meg „afroamerikainak”, szemben az európai-amerikaiakkal. Különösen nehezteltem és neheztelek ma is, a „fekete” és „fehér” (árnyék és fényesség) megkülönböztetésre, mert értékrendbeli különbségeket sejtet. Ez a több évtizedes szemantikai csatározás magában bizonyítéka a faji egységesülés nehézségeinek.

Ebben az évben volt a March on Washington (felvonulás Washingtonba), a faji megkülönböztetés és kirekesztés ellen tiltakozó tömeges tüntetés ötvenedik évfordulója. Ott hangzott el Martin Luther King emlékezetes beszéde: „Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vöröslő dombjain az egykori rabszolgák és az egykori rabszolgatartók le tudnak ülni a testvériség asztalához… Van egy álmom, hogy négy kis gyerekem egy nap olyan nemzetben fog élni, ahol nem bőrük színe alapján ítélik meg őket, hanem jellemük értéke szerint…”

Mi valósult meg eddig az álomból?

A megkülönböztetés szemet szúró megnyilvánulásai megszűntek. Ma már nincs „fehéreknek” és „feketéknek” elkülönített illemhely, váróterem, társaskör stb. Törvény szavatolja a faji egyenlőséget. Sikerült elfojtani az előítéletek nyilvános hangoztatását. Kialakult egy afroamerikai középosztály; hogy milyen széles körű, nehéz megállapítani. Vannak afroamerikai képviselőink, minisztereink, központi bíróink stb. Nagyvállalatok vezérigazgatói között is akad egy-két afroamerikai üzletember, bankár. S persze: afroamerikai az elnök is. Az ilyen, aránylag felszínes egységesülésre a politikusok és a közmédia előszeretettel hívja fel a figyelmet, de hogy mi történik a „mélyben”, arról ritkán beszélünk. A „mélyben” még nagy zátonyok, mi több, hegyvonulatok húzódnak meg.

Mert a lényeget, az egymás mellett élés gyakorlatát nem sikerült megoldani, illetve bevezetni. A lakónegyedekben és az iskolákban a de facto elkülönítés folytatódik. Az európai-amerikai középosztály kivonult a külvárosokba; gyerekeiket elkülönített körzeti vagy felekezeti iskolákba küldik. Évekkel ezelőtt, egy déli államban – Alabamában vagy Georgiában, már nem emlékszem – egy írónő így jellemezte a „fehérek” hozzáállását a négerekhez:mi itt, Délen engedjük, hogy a négerek a közelünkben éljenek, de nem fölöttünk; az északiak fordítva: hagyják, hogy fölöttük legyenek, de nem a közelükben. Az északiak hozzáállása ma is gyakori, szerte az országban.

Az afroamerikaiak az össznépesség 12 százalékát teszik ki. Zömük ma is elkülönített, nagyvárosi szegénynegyedekben él. Iskoláik jóformán tiszta „feketék”. A sok „affirmative action” (pozitív megkülönböztetés) ellenére a neves egyetemek diákságának csupán elenyésző hányada – legfeljebb 2-3 százaléka –afroamerikai. Az egységesülés csak a munkahelyeken és az állami intézményekben volt némileg sikeres. Vegyes házasság – az egységesülés mércéje – ritkaság; igaz, napjainkban az afroamerikai gyerekek 72 százaléka házasságon kívül születik. Fiatal afroamerikaiak körében a bizalmatlanság, az áldozattudat és -szemlélet, a kárpótlás igénye ma is gyakori és erős. Politikai és felekezeti vezetőik még mindig magukon viselik őseik rabszolga múltjának a terhét, a rendszert hibáztatják, és keveset tesznek, hogy környezetük belső körülményein változtassanak.

Az „integráció” magyar fordítása, az „egységesülés” jó kifejezés, mert érzékelteti, hogy nemcsak befogadásról van szó, hanem beilleszkedésről is. Az egységesülés két fél kölcsönös hozzájárulása, meg- és beleegyezése, óhaja, mint a házasság. Ez az eltökéltség nemcsak az európai-amerikaiak többségéből hiányzik, hanem az afroamerikaiak többségéből is. A nagy, amerikai egységesülési kísérlet tanulság, hogy felnőtt emberek előítéletein változtatni csak kismértékben lehet. Az előítéletek termőföldjeit kell megszüntetni. A fizikai közelség a nyitja mindenfajta egységesülésnek. Lakónegyedeket, iskolákat és munkahelyeket kell módszeresen és kitartóan egységesíteni. Azok a gyerekek és fiatalok, akik egymás szomszédjai, együtt nőttek fel, egy iskolákba jártak, és most egymás mellett dolgoznak, nem valószínű, hogy megkülönböztetik és kirekesztik egymást. Az egységesülés az Egyesült Államokban a legsikeresebb a hadsereg kötelékein belül – ez magától értetődő – és fura módon, a profi futball-(rögbi), kosárlabda- és baseballjátékosok köreiben. Hogyan lehet hátrányosan megkülönböztetni valakit, akivel az ember szinte naponta együtt zuhanyozik? – tette fel a költői kérdést egy profi játékos.

Az afroamerikaiakhoz képest, az amerikai indiánok helyzete a többségi társadalomban kevésbé bonyolult. Egy részük tudatosan elhatárolódik a többségi társadalomtól, és önkormányzó rezervátumokon él. (Rövid ideig egy ilyen rezervátumban dolgoztam.) Másik részük szinte észrevétlenül összeházasodott a „sápadt arcúakkal”, és eltűnt. Az aránylag halvány bőrszín különbség a két csoport között szerepet játszhatott ebben. Manapság nem ritkaság, hogy európai-amerikaiak eldicsekednek azzal, hogy őseik közt van indián. Viszont az olyan amerikai, akiben csak egy csepp néger vér van – hetedíziglen visszamenőleg – afroamerikainak számít.

A magyar társadalom előtt álló nagy kihívás a roma lakosság befogadása/beilleszkedése. A megoldás kulcsa szerintem itt is a fizikai közelség – lakónegyedekben, iskolákban és munkahelyeken – előmozdítása, megteremtése. Egymást követő nemzedékek feladata ez.

A szerző magyar-amerikai orvos

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.