Cseri Péter: Új igazságok jobbról
Aligha okoz álmatlan éjszakákat Lázár Jánosnak az a tudat, hogy november végéig le kell zavarnia a januárban felálló új állami történetkutató intézet, a Veritas (Igazság) vezetésére kiírandó pályázatot.
A Miniszterelnökséget vezető államtitkár előrelátó ember, talán már körvonalazódik is a fejében, ki lehetne a legalkalmasabb a posztra. (Történészdiploma – előny, egykori MSZMP-tagság, utóbb MDF-es kapcsolatok, esetleg szélsőjobboldali tapogatózások – nem hátrány.) De nem aggódunk Varga Mihályért sem, akit Orbán Viktor arra utasított, hogy kutasson fel forrásokat a 2014-es büdzsében a Veritas működtetésére. Ha a nemzetgazdasági miniszter alaposabban körülnéz a spájzban, nyilván rábukkan még néhány olyan szellemi műhelyre, amely a NER keretében az eddiginél szolidabb költségvetéssel – akár az állami támogatás megvonásával – is elvegetálhat.
Vagy nem. De ez legyen az ő bajuk. Az ugyanis már most nyilvánvaló, hogy az Orbán-kormány a hazai történetírás megújítása terén is jobban teljesít, mint azt valaha is remélhettük: röpke három év alatt négy új szakmai műhelyt gründol össze, még ha a Nemzeti Örökség Intézete, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a Molnár Tamás Kutató Központ és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet neve egyelőre nem is cseng ismerősen a fülekben.
Nincs kétségünk, hogy szükség van az ötödikre is. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy a Veritas „a nemzeti összetartozás érdekében méltó módon mutathassa be a magyar közjogi hagyományokat és a nemzettudatot”. A „méltó módon” kifejezés helyett talán pontosabb lett volna úgy fogalmazni: a kormánypártok szája íze szerint.
Már csak azért is, mert valóban akadnak olyan pontok az elmúlt másfél évszázad magyar történelmében, amelyek – legalábbis fideszes-kereszténydemokrata nézőpontból – megérettek az újraértelmezésre. Tennénk is néhány javaslatot arra, milyen témakörökben kellene az új kutatóintézetnek elkészíttetnie az első tanulmányait.
A kiemelten vizsgálandó kérdések közé soroljuk Kun Béla és a bukott maffiabaloldal szerepének feltárását a harmincas-negyvenes évek zsidótörvényeinek előkészítésében, de hasonlóan izgalmas témának tűnik azoknak az összefüggéseknek a megvilágítása is, milyen hatással lehetett Károlyi Mihály 1919-es államfői tevékenysége az 1944-es nyilas-hatalomátvételre. Megérne egy misét a kiemelkedő történelmi személyiségeink és a lovak viszonyának – szakkifejezéssel élve a történelmi beügetéseknek – semjéni nézőpontú újragondolása.
De kár lenne leragadni a politikatörténetnél: olyan gazdaságtörténeti alapmunkákra is szüksége volna az országnak, mint például Széchenyi István szerepe a hazai mészkő- és dolomitbányászat felvirágoztatásában. (A bányaprivatizációs folyamatok a rendszerváltozás után című tematika ugyanakkor kerülendő.) Apropó Széchenyi! Talán megérett a helyzet a „legnagyobb magyar” titulus használatának méltó módon történő újragondolására is.
